Egy rejtélyes kölyök

Leeteuk miután elhagyta az erdőt, s elköszönt a kis tigristől, Dierrától, egy pillanatra megállt gondolkodni. Nem tudta mi tévő legyen. A helytartó és a papnő már messze járhattak, legfeljebb a kihűlt nyomukat követhette volna, ha megtalálja. De válaszok nélkül menni vissza… Bár Donghae rosszul viselné, ha az őrző a karjában halna meg. Ahogy azt is, ha az idősebb a „Miért?” kérdésre csak hallgatással tudna válaszolni. Elmélkedéséből patadobogás rázta fel. Felmászott gyorsan egy fára és a lombkorona mögé bújva leskelődött lefelé. A dobogás nem vágta hangja volt. Csupán lépésé, de több lóé. Vagyis vagy feladták, vagy megszerezték, amit akartak. A hangok lassan alakot öltöttek. Susmogó beszédhangok keltek szárnyra a fák között. Leeteuk nem értette a szavakat, de a hangulat alapján nyilván nem valami túl vidám téma volt terítéken. Vagyis nem jártak sikerrel. A fiú megkönnyebbült, a papnő elmenekült. Elég időt nyertek neki, bár alighanem ez egy őrzőjének az életébe került. Drága menekvés. Ő sosem tudná feláldozni egy társát a saját érdekében, de azt is tudta, hogy nem a papnő cipőjében van, és rengeteg részletet nem is tud. Pontosabban, semmit sem tud. Még.
Ahogy a helytartó és katonái közelebb értek, arcukról elégedetlenség és némi félelem is visszasütött. Pont az a fa felé haladtak, ahol ő elrejtőzött. Ez adott neki egy kis esélyt hallgatózásra, de nagyon kellett figyelnie, hogy semmilyen gyanús neszt ne csapjon, különben észreveszik és akkor vége az útjának. A helytartó nem beszélt, s a közvetlenül mögötte lovagoló katonák sem. Zúgolódás volna a követők között? A sor vége felé már kezdett kivehető lenni az elhangzott beszéd.

-Ezt mégis hogy érted te gyáva?

-Én gyáva? Azzal az erővel szemben bárki megfutamodott volna!

-Ha olyan erős, miért kellett hátra hagynia egy emberét, akit mellesleg nem is volt nehéz elintézni?!

-Ugyan fiúk, erősen kétlem, hogy az az őrző halott! Nyilván ezért merte nyugodt szívvel hátrahagyni!

-Na jó, de így mi lesz azokkal, akik elfutottak?

-Vissza nem térhetnek, az biztos…

Leeteuk nem mozdulhatott meg, hogy többet is halhasson tőlük, így kénytelen volt csupán ennyit megemészteni. Miután elhaladtak még egy ideig nyugton és csendben maradt, hátha esetleg nincsenek még elég messze, ám később útnak indult ő is vissza a városba. „Ezek szerint többeket futásra ösztökélt a papnő ereje és így árulóvá is váltak… Nem lehet olyan nagy a lojalitás ennek fényében a helytartó felé…” Valami mozgolódott ebben az országban. Akkoriban bár konkrét céljuk nem volt a fiúknak, hogy merre menjenek, minél messzebbre és messzebbre tartottak. Persze, ha találtak egy helyet, ahol befogadták őket, akkor ideig-óráig még maradtak is. Ám sehol nem találtak olyan helyre, melyet őszintén otthonnak hívhattak volna. Remélték és bíztak benne, hogy ez majd valamikor megváltozik.
Leeteuk lassan és lehetőleg minél kisebb zajt csapva haladt a város felé, mikor nyihogás és kardcsikorgás csapta meg a fülét. Egy pillanatra nagyon megijedt, hogy esetleg Donghae jött be az erdőbe utánuk és bosszútól elvakult szemmel rárontott a helytartóra. Rohanni kezdett. Ám, ami a szeme elé tárult, nem kicsit lepte meg. Egy kölyök rohangált fel-alá a katonák előtt, kivételes ravaszsággal cselezve ki őket. Néhány katona még le is csapta egymást, holott a kölyköt célozták. „Elképesztő” gondolta. Nagyon fiatalnak tűnt a fiú, még talán a felnőtt kort sem érte el, ennek ellenére bravúrosan kerülte ki a támadásokat- tehát átélt már egyet, s mást. A katonák sorra kiáltották, hogy kapják el, fogják meg, tolvaj, ellopta a kelyhet. Mégis Leeteuknek eszébe sem jutott volna a helytartó embereinek segíteni. Őt még nem is vették észre. S jobban átgondolva a helyzetet a katonák sem küzdöttek teljes odaadással, bár ezt jól leplezték. A kölyök egy közeli hegy lábához igyekezett, feltételezhetően egy barlanghoz. Hősünk követte őket anélkül, hogy felfedné kilétét és ottlétét. Megnyugodva, hogy nem társa vetemedett öngyilkos küldetésre már nem volt oka nyílt harcba bocsátkozni. Ám oldalát nagyon furdalta a kíváncsiság. Tudni akarta mi lehet az a kehely, amit a kölyök ellopott, ki az a kölyök tulajdonképpen és mi ez az egész, ami itt folyik. Ahogy a hegy lábához értek, a fiatal felugrott egy kiálló fa vaskos és korhadt gyökerére, majd a másik oldalon leugorva eltűnt. A katonák próbálták keresni egyik oldalon, a másikon, ásták a földet, csapkodták az indákat, de semmi. Valami rejtett ajtó lehetett a gyökér alatt, viszont mivel nem tudták mit és hol kéne keresniük, így megtalálni sem találhatták meg. Kis idő múltán feladták, és a helytartó parancsára összeszedték soraikat és ismét elindultak hazafelé. Leeteuk várt, míg teljes lett a csend, majd ő is szemügyre vette a kiálló nagy gyökeret. Nem látott semmit. Majd a háta mögül hirtelen zajt hallott. Megperdült, de egy karddal találta szemben magát.

-Te nem a katonák közé tartozol!- jelentette ki a kölyök.

-Nem, valóban nem. Nem akarlak bántani. Kérlek, engedd le a kardod!

A fiatal elmosolyodott és eltette fegyverét. Leült egy kiálló rönkre, de nem vette le a szemét a másikról. Amaz is helyet foglalt a gyökéren.

-Miért követted a katonákat?

-Téged miért üldöztek a katonák?

Farkasszemet nézve méregették egymást. Végül az idősebb törte meg a csendet.

-Furcsa dolgok történnek mostanában, úgy hallottam. S egynek én is szemtanúja voltam. Miért üldözné egy helytartó a saját népének egy papnőjét egy kisebb sereggel a nyomában?

-Mert a papnő érzi és tudja, hogy a királyunk elméjét gonosz szállta meg.

-Ezt hogy érted?

-Mikor Őfelsége trónra került, én még pólyás voltam. Anyám sokat mesélt gyermekkoromban arról, hogy a királyunk milyen igazságos és nagylelkű. Ám egy ideje, mintha mindez csupán álca lenne csak. Megnövekedtek a rejtélyes eltűnések, gyanús gyilkosságok eseteinek számai.

-Pedig olyan békésnek tűnik az egész ország.

-Igen, annak tűnik, mert senki sem mer ellenkezni. Azt beszélik, hogy a király nem fogad immáron senki emberfiát, aki nem közvetlen alatta szolgál. Régen meghallgatta a népet. A városok helytartói mind mágiával átitatott fegyvereket hordanak, ahogy az embereik is. A nép fél tőlük, hiszen a kisemberek többsége nem tud ezek ellen védekezni. A birodalom virágzik, de egy hajszál választ el minket a hanyatlástól. Valami megmérgezte a király elméjét.

-Azt éreztük mi is, hogy valami nincs rendben. De nem ebbe az országba születtünk s nem is tartozunk ide, így nem ártjuk bele magunkat- amíg az ország sem árt nekünk. Mi a helyzet a kehellyel? Egy darab pohárért volt ez a nagy hajsza?

A kölyök gonoszan mosolygott. Akármi is legyen az a kehely, Leeteuk tudta, hogy nem átlagos. Feltevése nem is sokkal később bebizonyosodott. A fiatal elővette a kürt alakú kelyhet.

-Egy kürt? Ebből is isznak?- tette fel a kérdéseket az idősebb meglepetten. A másik még mindig mosolygott. Letette a tárgyat a földre. Bár alakjánál fogva el kellett volna dőlnie, mégis úgy állt a hepe-hupás földön, mintha masszív talpa volna. „Mágikus?” futott át a gondolat hősünk elméjén.

-Nézd!- szólt a fiatal, és beleöntött egy kis vizet a kehelybe. A víz kisimult és teljesen áttetszővé vált. A kehely maga bronznak hatott, arany díszítéssel. Oldalán egy főnix domborodott. A kölyök megpöckölte a kelyhet, mi el is mozdult, ám a vízen egy árva rezzenés nem látszott. Leeteuk szemei elkerekedtek.

-Hajolj közelebb, nézd!- hangzott a sejtelmes utasítás. A tolvaj két kezébe vette a tárgyat, s így szólt suttogva: „Meg akarom ölni!”, s úgy tette a másik arca elé a vízzel teli itatót, hogy az lássa, mi zajlik le benne. Fekete köd kezdett el hömpölyögni, a víz is fekete lett. Egy szempillantással később pedig ismét az áttetsző víz ragyogott Leeteuk szemei előtt.

-A víz méreggé vált, minek se íze, se illata, se színe- nyomatékosításul kiöntötte a vizet a fűre. A zöld fű elkorhadt. Újra megtöltötte vízzel a kelyhet s így suttogott: „Bort akarok inni!”, s a víz egy pillanatra vörössé vált. Majd ismét az áttetsző folyadék álruháját vette fel.

-Kóstold meg!- nyújtotta a fiatalabb a kelyhet az idősebbnek. Az belekóstolt. A víznek valóban bor íze volt.

-Elképesztő! Miféle mágia ez?- Leeteuk nem győzött ámulni.

-Anyám egykor úgy mesélte, hogy a Smaragd-főnixek szövetségre léptek a Drinn nép fiaival még nagyon régen. Vadász, harcos nép voltak, s csapdáikról is ugyanúgy híresek. Kevesen voltak, s így idővel az Engírek leigázták őket. Úgy hírlik, szétszéledtek, akár Darien népe. Te is közéjük tartozol, nem igaz? Látom rajtad. A főnixek több mágikus tárggyal is megajándékozták őket, ám ők nem használták fel ezeket, hogy megvédjék magukat. Hogy miért nem, azt nem tudja senki. Ezek a kelyhek is azon tárgyak közé tartoztak.

-Ezek szerint több is van belőlük? És hogy tudtak leigázni egy olyan népet, melyet a főnixek egy törzse védett? És miért beszélsz velem ilyen őszintén?- Leeteuk csak most döbbent rá, hogy a kölyök felelőtlenül megbízik benne.

-A medál a nyakadban…

-Az a ruhám alatt van, honnan láthatnád?

-Sok mindent látok. Olyasmiket, melyeket te nem. Látom a medált. S azt is, hogy Darien népéből vagy való. S hogy hosszú út áll mögötted és előtted is.

-Mond csak, te honnan jöttél?!- Leeteuk kezdett ideges lenni és kissé kételkedő is.

-Sharam hegyeiről jöttem. Egykoron. Onnan származom. Úgy hírlik a Drinn nép még mindig él, s titkainak megőrzése érdekében viselte el a leigázást. Talán nem is lettek elpusztítva, csupán az Engír történelem emlékszik így. Ki tudja? S valóban, több ilyen kehely is létezik. De nem csak kelyhek. Hogy hogyan került éppen ez a helytartó markaiba, nem tudom. Eredetileg nem is ezt kerestem, viszont mikor megláttam… Tudtam, hogy nem hagyhatom ott. Talán össze is gyűjtöm mindet, nem is lenne rossz életcél. Bár jelenleg egy druidát keresek. Azt, akitől a medált kaptad. Elvezetnél hozzá?

Leeteuk számára mindez hirtelen rengeteg volt. Túl sok új információ. Ez a kölyök nem átlagos, az már biztos. Ám jelenleg semmiféle veszéllyel nem fenyeget, egyetlen mozdulata sem árulkodik rossz szándékról.

-Honnan vagy olyan biztos benne, hogy a jó druidához vezetnélek?

-A neve Hara, nem igaz? Ebben az erdőben él már nagyon rég óta, de csak keveseknek adatott meg a szerencse, hogy láthassák. Már, ha a szerencsén múlott persze. S én ezt kétlem. De te az ő medálját hordod, vagyis méltó voltál rá, hogy rátalálj.

-Ha így van, és te is méltó vagy, akkor úgyis rátalálsz. Ha nem, akkor akárhová is vezetlek, őt nem leled meg.

-Igaz. Mégis arra kérlek, vezess!- szemében izgatott fény gyúlt.

-Hát legyen- hangzott a válasz. Felkeltek s elindultak, némán. Az idősebb gondolataiba mélyedt. Nem volt messze a hely, ahol elvált a tigristől. Emlékezett az útra. Ám csak remélni tudta, hogy az út ismét megjelenik előttük. Úgy érezte, hogy nincs mitől félnie, bár valamelyest nyugtalanította a fiatalabb különlegessége.  Nem tudta megmagyarázni. Nem csak a fiút, de a hallottakat sem. Ő messze innen született, egészen más legendákat hallott, eme országok meséit és történelmét nem igen ismerte. Hallani hallott már a Drinnekről, de csak keveset. Lényegében annyit, hogy léteztek egyszer valaha.

Nem sokára elértek a kívánt ponthoz. Sompolygó köd vette körül őket. Előttük harmattól csillogó fűvel szegett kis ösvény jelent meg.

-Ez az út elvezett hozzá, innentől már egyedül is odatalálsz. Nekem vissza kell térnem a városba a társamhoz. Örülök, hogy találkoztunk, kölyök!- intett neki, majd hátrálni kezdett. A fiú mosolyogni kezdett.

-Amber a nevem, és lány vagyok!- kiáltotta, majd pedig futásnak eredt. Leeteuk sokkolva állt meg. „A kölyök egy lány?!” Ez a gondolat talán még jobban meglepte, mint a korábban hallottak. Meg volt róla győződve, hogy egy fiúról van szó. Bár, ha a kölyök egyedül él, mindenképpen előny, ha fiúnak hiteti el magát.

-No, talán végre vissza is térhetek a városba. Bár sötétedik, mindjárt leszáll az éj. Így nehéz lesz, hiszen a kapukat be fogják zárni…- mondta ki hangosan, magának. Igaza lett, nem jutott be még aznap este a városba. Egész éjjel rettegett, hogy így túl későn ér vissza, hogy Donghae esetleg már összetört, hogy bosszúvágytól izzik a szeme, hogy valami ostobaságot csinál. A nap első sugaraival együtt, ahogy kinyílt a kapu, Leeteuk is besétált. Keresni kezdte a fiút. Visszatért a piactérre, majd kérdezősködni kezdett. Senkitől nem kapott választ, mintha a tegnapi eset csupán egy rossz álom lett volna. Nem tudta eldönteni, hogy azért van ilyen érzése, mert az emberek félnek emlékezni, vagy mert valamilyen olyan átok, bűbáj hatása alatt vannak, mely eltörölte az emléket. Egyik verzió sem volt a segítségére. A nap már közeledett a delelőhöz, mikor végre oka támadt megtorpanni. Donghae nagy erővel ugrott a nyakába és szorította magához. Viszonozta az ölelést, alig bírta elhinni, hogy a fiúnak semmi baja. Majd meglátta az Őrzőt. Szemei elkerekedtek.

-Hogy lehetsz még életben?- kérdezte ámulva.

-Na de pajti, ez ám az udvariatlan üdvözlés! Eunhyuk a neve, és egy kedves, idős ember segített nekünk. Na meg hát ő Engír, pont egy olyan faj, aminek van esélye ezt kibírni- bár a fiatalabb hangja kioktatóan csengett, az idősebb nem tudta nem kételkedve méregetni a harmadikat.

-Nos… Örülök, hogy élsz. Féltem, hogy összetörve találom meg Donghae-t, miután te a karjaiban múltál ki. Bár kifejezetten hihetetlennek tartom, hogy ilyen jó bőrben vagy, nagyon is örülök, hogy nem tetted ki a társam egy olyan próbának- hangja erőt sugárzott.

Az Engír bólintott. Leeteuk látta a szemében, hogy érzi a szavak súlyát. Ez egy kissé megenyhítette a lelkét neki is.

-Megtaláltad a helytartót?- kérdezte a megmentett leplezett kíváncsisággal.

-Hogy pontosan mik voltak a céljai, nem tudom. De az biztos, hogy az Úrnőd és a másik Őrző megmenekült. Nem érték utol őket. Ellenben nekünk most illene elhagyni ezt a várost- nézett társára parancsolóan, majd pedig vissza Eunhyukra-, velünk tartasz?

Az említett szemében meglepettség tükröződött. Nyilvánvalóan nem számított ilyen szavakra. Az idősebbet is egy pillanatra meglepte önmaga felajánlása, de végül természetesen hagyta, hogy kíváncsisága legyőzze aggodalmait.

-Hát persze, hogy velünk jön! Megsebesült, egyedül maradt és egyébként is, megkedveltem- jelentette ki Donghae.

-Nincs ellenvetésem. Van ötleted, hogy gazdád merre mehetett? Nekünk nincs konkrét célunk, így elkísérünk, míg megtalálod őket újra.

-Ha minden jól ment, nyugatra tartanak, a határ mentén. Ha átvágunk a Riol hegyeken, elébük kerülhetünk.

-Rendben. Menjünk vissza az Úrhoz, aki ellátott titeket, szedelőzködjünk és induljunk. Félek, ez a város nem nyújt még egy éjjelre biztonságot nekünk.

A másik kettő összenézett, de egyet értettek. Miután összeszedték a holmijukat és búcsút intettek, elhagyták a várost. Nyugat felé indultak, a Riol hegyek felé. Magas, fehér csúcsos és alapvetően is világos kőzetű hegyek. Sok kereskedő út található ott, viszont sok olyan mellékút is, melyeket, ha az ember nem ismer, könnyen a tátongó mélység prédájává válhat. Mielőtt elérhették volna a hegy lábát, egy sűrű erdőn kellett átvágniuk. Ezt az erdőt egy kisebb folyó választotta el a másiktól, melyben előző nap Leeteuk a druidával találkozott. Alig hagyta el a nap az ég tetőpontját még, így volt fényük bőven, hiába volt sűrű az erdő. Eunhyuk és Donghae nevetgéltek, elmesélték az aznapi mókás baleseteket, melyek velük történtek. Az idősebb bár örült, hogy társa jó kedvre derült, tudta, hogy, ha utolérik a papnőt, a szőkeség elhagyja őket. Köti az esküje. Így nem tudta, mit reméljen. Találják meg, amit keresnek? Hamar találják meg? Ne akadjanak nyomra? Vagy majd csak sokára? Nem tudta, mi volna jobb.

-Hallottátok?- riadt meg Donghae hirtelen.

-Ugyan mit?- kérdezte Eunhyuk és aljasan mosolygott a másikra. Leeteuk fülelt. Nem hallott semmit.

-BÚ!- kiáltott rá a szőke a riadtra. Az persze felsikoltott, hátrálni kezdett, majd átesett egy kiálló gyökéren, pont rá a hátsófelére. Az őrző nevetésben tört ki, s a legidősebb is elmosolyodott.

-Ez egyáltalán nem vicces Engír! Megijedtem! És fáj a hátsóm miattad!

-Nem én tehetek róla, hogy ilyen gyengeszívű vagy! Csak kaptam az alkalmon!

Donghae feltápászkodott, de most az idősebb társa mellé lépve haladt tovább sértődötten. Leeteuk tudta, hogy csak játssza a duzzogót, valójában csak cukkolni akarja a másikat. Eunhyuk azonban egy pillanatra megijedt, hogy amaz megharagudott rá.

-Ugyan már kedves Donghae, nem akartalak én bántani! Kérlek, állj vissza mellém!- s finoman karon ragadta az említettet. Az szemlesütve megfordult és szomorú arccal szembeállt az őrzővel. Mire az kétségbe esett volna, a tolvaj fiú felemelte arcát, rámosolygott a szőkére, kinyújtotta a nyelvét és fordult volna meg, de… Leeteuk már pár lépéssel előrébb volt, de abban a pillanatban megugrott. Eunhyuk villámgyorsan magához ölelte a fiatalt és elfordult vele, majd anélkül, hogy lett volna a megszeppentnek ideje felfogni, hogy mi történik, a másik kettő kardot is rántott. A feje mellett egy nyíl csapódott a fába. Banditák támadtak rájuk. Nem kellett sok, és mind a három karddal a kezében küzdött a ravasz útonállók ellen. Képességeiket tekintve a trió győzött volna minden kétséget kizáróan, azonban a létszámbeli fölény már nem kecsegtetett ilyen vidám lezárással. Leeteuk és Eunhyuk kezében egy-egy nagy, kétkezes kard táncolt. Bár az ilyen kardok erősek és nagyot lehet velük csapni, sokszor lassabbak, mint a kisebb, egykezes kardok. Ennek ellenére mind a kettő kivételes gyorsasággal küzdött. Egymásnak hátukat vetve igyekezték elkerülni, hogy a harmadik társukat támadják. Donghae ezt persze nem vette jó néven. Ügyes és gyors volt ő is, neki két egykezes kard volt a két kezében. Nem volt olyan erős, mint a másik kettő, ám ügyes és fürge annál inkább. Előre rontott nem törődve társai aggódó kiáltásaival. Neki ugrott egyenesen a bandavezérnek. Persze erre a többi martalóc is feléje fordult és gyűrűbe zárták. A két idősebb minden erejét latba vetve próbálta magát áttörni a gyűrűn. Ám végül megálljt parancsoltak nekik. Hárman tartották kardjukat Donghae torkának. A kés idősebb amennyire riadt, annyira dühös is volt. Pont ezt próbálták meg megelőzni, próbálták volna, ha nem vette volna önérzetsértésnek a harmadik. Viszont nem volt itt még minden veszve. A fiatalabbik bravúros ügyességgel szúrta le kettő fogva tartóját, majd a harmadikat is megajándékozta a lehető legkellemetlenebb rúgással, melyet férfi kaphat, s így kikerült a gyűrűből.

-Ez szép volt kölyök! De az ostobaságodért még számolunk!- vetette oda neki Leeteuk, miközben futva összeborzolta a haját.

-Fussunk, amíg még megtehetjük!- adta ki az utasítást a szőke. Üldözőik nem restelkedtek gyorsan követni őket. Közel voltak a hegy lábához, onnan viszont nem tudtak volna ilyen tempóban tovább haladni, így mindenképp le kellett még az előtt rázniuk a támadókat. A hajsza azonban meglepő fordulatot vett. A trió és a banditák között felcsillant valami fény. Ahogy felnéztek a kis földkiemelkedésre, mely elválasztotta őket, egy állatot láttak meg. Ezüst fényben csillogott. Nem volt túl nagy, ám annál tekintélyesebb. Egy dámbika. Fenséges látvány volt. A banditák felé fordult, ágaskodott egyet, majd rájuk támadt. Azok futva menekültek. A trió kapott az alkalmon és tovább futott a hegy lába felé. Ott pedig felkapaszkodtak az első szirtekre. Bele telt egy kis időbe, míg megtalálták a kereskedelmi utat, de addig is menniük kellett. Eunhyuk még előtte visszanézett az erdőbe. A szarvasnak nyoma sem volt, ám meg mert volna esküdni, hogy egy ember árnyékát véli látni…