Egy kaland kezdete

-Kérem Úrnőm, visszakapta, mit Öntől elloptak, így tehát nem érte kár. Messziről jött, hontalan utazók vagyunk, s talán nem is lát minket soha többé. Engedjen el minket- s kezével a másik a fejét is lehajtásra késztetve várta az ítélet meghozatalát.

-Honnan jöttök?- tette fel a kérdést a hölgy. Hangja kellemesen csengett, nem tűnt sem haragosnak, sem megvetőnek, sokkal inkább valóban kíváncsinak.

-Darien földjéről indultunk réges-régen, Úrnőm.

Mind a hárman meglepetten néztek vissza a két utazóra. Mindenki tudta, hogy az a föld már régen elpusztult. Ahogy azt is tudták, nagyon messze van. A hölgy megenyhült.

-Nagyon rég lehettek már úton, s nehéz éltetek lehetett. Bármit is keressetek, remélem megtaláljátok. De fogadjatok el egy tanácsot. Bármily befogadó és megbocsátó nép is a Shakan, ellenséggé lehet tenni. S azt nem akarjátok. Legyetek hát nagyon óvatosak.

Majd egy pillanatnyi szünet következett. Leeteuk érezte magán a papnő tekintetét. Élt régen Darien földjén egy törzs, mely Garin fiainak nevezte magát. E törzs leszármazottai közül bár sokan képesek voltak elmenekülni a pusztítás elől, nem gyűltek újra össze más földön, hogy ismét egy törzs legyenek. Nemes lelkű, hű harcosok voltak, több legenda szólt egykori hőstetteikről. Leeteuk származása a papnő számára egyértelmű volt. Kérdés csupán a másikat övezte. Szerencsére, ezt most senki sem akarta firtatni.

-Eli, Eunhyuk, induljunk!- adta ki az utasítást a hölgy, miután pár pillanat erejéig még egyszer végig mérte a két másikat. A két szőke, mélybarna szemű, kivont kardú őr leengedte fegyverét. Megvetően tekintettek a tolvajra, kinek társa nem engedte, hogy fejét felemelje. Miután hátat fordítva ott hagyták őket, Garin fia elengedte a másikat.

-Sajnálom Teukkie, ne ha…- de nem bírta végig mondani, akkora taslit kapott.

-Elment az eszed, te átkozott?! Lopsz egy Shakan papnőtől?! Tudod te, hogy mekkora szerencséd volt? Loptál volna el inkább még egy sárkánytőrt, az sem lett volna olyan veszélyes!

-Hiszen teljesen megértő volt, és szerintem nem is öletett volna meg akkor sem, ha te nem jössz.

Leeteuk lenézően tekintett vissza barátjára. Nagyon is jól tudta, mi keltette fel a papnő érdeklődését. Bár tény, hogy nem túl gyakori, hogy a lefejezés előtt kérdeznek az ilyen űrnők, s nem utána.

-Egy Shakan papnő olyan hatalommal bír, melyet még soha nem láttál. Többségük népük kedvességével ellentétben kegyetlen. Megvan az oka, hogy ezen a földön miért van olyan nagy béke. Nem szép szavakkal érték ezt el, s a látszat bizony csal, hiszen nem is szép szavakkal tartják fent.

Hirtelen közelebb lépett Donghae-hoz, átkarolta, s homlokukat összeérintette.

-Nem hiszem, hogy képes lennék folytatni az utat, ha közben elvesztenélek téged. Kérlek, add meg nekem, hogy veled együtt érhessek célba!

Elcsukló hangja nem kis bűntudatot ébresztett a tolvajban. Nem szokott ebbe belegondolni, hogy mi lenne, ha…?

-Nem ígérhetem meg, hogy többet nem lopok, de azt igen, hogy ezentúl még jobban odafigyelek, hogy kitől veszek el bármit is.

-Azt nagyon erősen ajánlom is. Szükségem van rád, Donghae!

Még pár pillanatig álltak ott, de aztán tovább indultak.

-Keressünk egy szállót éjszakára. Az utcán még sem maradhatunk- szólt Leeteuk.

-De hát még előttünk a nap nagy része. Nem érünk erre rá?

-És mégis mit szeretnél abban a nap nagy részében csinálni?- enyhén megvető volt a hangnem.

-Csak szétnézni. Hatalmas ez a város.

Ebben igaza volt. Az egészet egy nagy fal vette körbe, de alig lehetett ellátni a másik oldalig.

-Rendben van, de el nem mész mellőlem. És ha lopáson kapnak, magadra hagylak.

-Nem fognak, most az egyszer megígérem. De csak mára! Ennyi élmény nekem is elég volt. Mellesleg nagyon helyes volt az a fiú…

-Jajj nekem. De melyik? Amelyik majdnem átvágta a torkod, vagy aki csak szerette volna a torkodnak címezni a kardját?

-Az utóbbi. Bár mindkettőnek nagyon nemes kiállása volt, és nagyon szép szeme.

-Alighanem Engírek lehettek, ők híresek szőke hajukról, sötét szemükről és hihetetlen kardforgatásukról. Bár nekünk sem éppen világosabb a szemünk- kacsintott a vezér egyén.

-Igen, ez nem tűnik olyan ritkának. Pedig nekem mindig azt tanították, a szemszín sokat elárul rólad.

-Így is van. Majdnem. Elárulhat, ha olyan szemszíned van. Egyes Naimoknak van fűzöld szemük, s, ha ilyet látsz, húzd meg magad. Közülük kerültek ki mindig is a leghatalmasabb mágusok. Az Engírek között is előfordulnak olykor világoszöld szeműek, s bár kevésbé hatalmasak, hozzánk képest még így legyőzhetetlenek mágiában.

-Hozzánk képest legyőz… Te Teukki, mi nem is vagyunk mágusok!- akadt fent Donghae.

-De erős harcosok vagyunk, mégis, kardunk s íjunk ereje elveszne egy mágus Engírrel szemben. Egy mágus Naimmal szemben pedig még csak kivonni sem tudnánk kardunk, már holtan esnénk földre.

-De akkor a két őr nem mágus Engír, ugye?

-Nem, illetve aligha. Bár, ha a papnő felruházta őket valamilyen hatalommal, akkor aztán végképp szerencséd volt!

Leeteuk egy pillanatra elgondolkodott. Valóban nem jellemző sem az őrzőkre, sem a papnőkre, hogy ilyen elnézőek legyenek. Különlegesek lehettek mindhárman. Egy része kívánta, hogy újra találkozzanak, másik része viszont félt attól, hogy egy újbóli találka már nem így végződne. Gondolataiból egy hirtelen rántás térítette magára, Donghae berántotta karjánál fogva egy résbe két ház közé.

-Mi az?- suttogta helyből.

-Nézd!- mutatott kifelé a tolvajunk. Az egyik őrző volt az. Szemükkel kutatni kezdték a másikat és a papnőt is, de nem találták.

-Nem sokat tudok sem a papnőkről, sem az őrzőkről, de ez nem furcsa?- kérdezte a fiatalabb.

-De igen, az. Ha úrnőjük külön küldetésre is küldi őket, azt mindig álruhában, személyüket elfedve teszik. Ez így túl nyílt.

Lovak patájának dobogására lettek figyelmesek. A nép gyorsan kettéoszlott, folyosót biztosítva a lovasoknak, majd fejüket lehajtva figyeltek. Egyértelmű volt a feszült hangulat, nyilván nem egy közkedvelt személy közeledett. Az őr nem állt félre, s kezét kardja markolatán pihentette. Egy sötét pej, de hatalmas ló vezette a sort, s mögötte több katona követte. A sötét lovon ülő alak szintén hatalmasnak tűnt, fekete köpenye, fekete haja és komor arca tekintélyt parancsolóan hatott. Mikor az őr elé értek, megálltak. A lovas lenézett az Engírre.

-Hol az űrnőd, őrző?- tette fel a kérdést mély, erőteljes hangján.

-Nem áll módomban felelni. De még, ha kaptam is volna rá engedélyt, akkor sem tenném- válasza közben erősen rámarkolt kardja markolatára.

-Ebből nagy baj lesz- suttogta Leeteuk. Az emberek is elkezdtek fel-felnézni, és arcukon erőteljes félelem kezdett tükröződni.

-Mi a fene folyik itt?- suttogta most tolvajunk.

-Vakmerő és naiv vagy. S ezek sajnos nem erények- folytatta a lovas. Majd a katonáihoz hátrafordulva így szólt:

-Elfogni!

Mindenki kivonta kardját, s a harc egy pillanat alatt el is kezdődött. Donghae is hajszál híján csatlakozott, de társa visszafogta.

-Segítenünk kell neki, ennyivel nem fog elbírni!- fakadt ki.

-Ő egy Engír, egy papnő őrzője! Lekicsinylő azt hinni, hogy nem bír el velük!

Donghae kicsit kétkedően figyelte az eseményeket, de belátta, hogy társának igaza lehet. Néhány pillanattal később az összes katona a földön feküdt, mindenki nagy meglepettségére még életben, de kiütve. A nép egyre inkább visszahúzódott, sokan bemenekültek az épületekbe, melyek ajtajai most mindenki előtt nyitva voltak. Az őrző leengedte kardját, a fekete köpenyesen viszont nem látszódott ez a szándék.

-Az űrnőt nem hiába választott ki maga mellé. Ám ostoba vagy, ha azt hiszed, ezzel vége.

A köpenyes felemelte karját, tenyerével az őrző felé mutatva. A jelenlévők azonnal tudták, mi lesz a következő, így még az a kevés körülálló is gyorsan fedezékbe vonult. Leeteuk is sejtette, hogyan fog tovább zajlani a csata, Donghae viszont csak azt érezte, hogy még inkább aggódik. A lovas kezéből kék lángcsóva tört elő, ám az őrző kardjával ezt ügyesen hárította.

-Óóóó… Szóval így állunk- mosolyodott el a támadó. Bár mosolya sokkal inkább volt aljas, mintsem kedves.

-Mi a fene folyik itt?- tette fel suttogva a kérdést Donghae. Társa ugyanolyan értetlenül tartotta őt, mint eddig. Nem akarta elengedni, hiszen ha az őrző később esetleg megsérülne, veszélybe kerülne, Donghae alighanem egyből ugrana megvédeni. Jellemző volt rá, a személyiségéből fakadóan is, hogy nem tudta elviselni a kegyetlenséget, és ahol csak bírt, ott segített. Akár ismeretlen idegeneknek is, ami sokszor nem úgy végződött, mint szerették volna, hiszen ha nem ismered a „miért”-et, nem tudhatod, valójában ki az ártatlan. Bár itt elég egyértelmű volt, hogy ki melyik oldalon áll. Túl sokan reagáltak félelemmel a köpenyes érkezésére, hogy ő lehessen az ártatlan. Leeteuk tudta, hogy abban a pillanatban, amint elengedi társát, az kivonja kardját. Márpedig két mágussal szemben semmi esélye.

A köpenyes újabb támadásra emelte karját. Ám ezúttal villámok törtek elő kezéből. A kard, mely az őrző kezében volt, elnyelte mindet. Teuk azt hitte, vissza fogja verni a támadóra, de nem. Úgy tűnt az őrző nem akar támadni. Vagyis nagy eséllyel épp időt próbál nyerni. Két katona a szőke fiú mögött felállt. Kardjukat két kezükben tartva motyogtak valamit maguk elé.

-Mágiaidézés!- szólalt fel az idősebb utazó. A két kard feketére váltott. Izzottak, de feketén. Ez aligha lehetett tiszta mágia. Támadtak. Az őrző párbajba keveredett. Egyre nehezebb volt visszafogni Donghae-t.

-Ennyivel nem fog elbírni! Az a kettő méregmágiát használ, az ellen nincs esélye!

Leeteuk meglepődött, hogy társa felismerte a feketén izzó kardok jelentését. Valóban, a méregmágia az egyik legveszélyesebb. Egy valódi mágus, mint a Naimok számára nem jelent különösebb veszélyforrást, ám egyszerű népek számára könnyen halálos lehet. Egyetlen egy apró karcolás, és a méreg elterjed. Erősebb, mint a kígyókból és egyéb élőlényekből kivonható méreg, nincs ellenszere és az idézéssel bármikor előhívható és bármilyen eszközre felvihető. Praktikusnak és egyszerűnek hangzik, pedig nem az. Ez a fajta idézés az egyik legnehezebb. Képzett idézőnek kell lennie valakinek ahhoz, hogy anélkül elő tudjon hívni mágikus mérgeket, hogy önmagát pusztítaná el közben. S sok méreg célja nem is az ölés. Befolyásolásra, emlékezetmódosításra, gyengítésre is alkalmasak. Habár a két katona nagy eséllyel meg akarta ölni az őrzőt, Donghae okkal aggódott. A párbaj még mindig tartott. A köpenyes valamiért nem támadott többet, pedig ellenfelük aligha védhette volna ki azt a támadást. Ám kicsivel később értelmet nyert, miért állt meg a lovas. Az egyik kard megkarcolta a szőke fiút. A két katona azonnal hátrább ugrott és ismét maguk elé motyogtak. A kardok fekete izzása eltűnt, s azok vissza is tették fegyvereiket a hüvelyükbe. A köpenyes gonosz kacajt hallatott, majd kiadta parancsát:

-Szedjétek össze a többieket és induljatok a papnő és a másik után az északi kapun át!

A megsebzett fiú térdre rogyott. Leeteuknek majd minden erejét be kellett vetnie, hogy a másik ne ugorjon ki fedezékéből.

-Rajta nem segíthetünk, de a másik kettőn még igen! Gyere, menjünk, előzzük meg a katonákat! Gyerünk már! Ő már halott, csak idő kérdése, igyekezz!- de Donghae nem akarta ott hagyni az őrzőt. A köpenyes is elhagyta a teret, az emberek pedig kezdtek visszaszállingózni az utcára. A sebzett próbált lábra állni és elindulni, de minduntalan összeesett.

-Menj, de magára ne hagyd!- engedte el végül az idősebb vándor a fiatalabbat, majd a másik irányba kezdett futni. Érezte, hogy a papnő valóban különleges lehet, a végére akart járni. A házak mögül még visszanézett. Donghae felkarolta az őrzőt és elindultak a városban.

-Remélem, nem fogja túlzottan megviselni…- suttogta magának, majd tovább futott az északi kapu felé. A katonák is már ott voltak. „Ló nélkül nem fogom tudni tartani a lépést”- gondolta. De nem volt más választása. Ahogy a katonák vágtatni kezdtek, úgy indult meg ő is. Ügyes nyomkereső volt, most is kereste a jeleket, merre mehetett a két, immáron szökevény. Vagy valami olyasmi. Fogalma sem volt, mi lehet az ok, hogy egy ilyen alak egy papnőt kutat. A város egyik nemese lehetett, vagy akár maga a helytartó tekintve az emberek reakcióját, ami nem kifejezetten tisztelet, de annál inkább félelem volt. Vajon Shakan népe milyen árat fizet a boldogságért, és békéért, amiben élnek? Vajon a nép egyáltalán tudja-e erre a kérdésre a választ? Egyáltalán mi a válasz?

A katonák egy szélesebb ösvényt követve kerültek beljebb az erdőben. Leeteuk az erdő szélén nyomokat keresve egy alig észrevehető, fák között húzódó kis útra talált. Elindult rajta. Nem sokkal később egy elágazáshoz ért, az út egyik fele még mélyebbre húzódott az erdőben, míg a másik egy szakadék mélyébe vezetett. A fiú lenézett. Szürke köd terjengett a mélyben. „Hiszen a város a hegy aljában van, akkor itt hogy lehet völgy? Nincs a közelünkben tenger, hogy annak a partja lenne. Akkor vajon hová vezet ez az út?” Morfondírozott magában. Kétkedve bár, de elindult lefelé. Az egyre sűrűsödő ködben egyre kevesebbet látott. A légzés is egyre nehezebb lett. Mintha itt minden fordítva lenne. Ilyesmi akkor történik, és akkor alakul ki, ha éppen felfelé tartasz egy hegyen. Egy idő után már a talpa alatt levő földet is alig látta, teljes csend uralkodott és nyomasztó érzés lett úrrá a vándoron. Egyszer csak leért. A talaj vízszintesre váltott. Furcsa árnyak kezdtek kirajzolódni, mintha lenne valami ott a homályban. Folytatta útját, keresve-kutatva az árnyak után. Egyszer csak, mintha egy függöny libbent volna fel, fenséges kép tárult a szeme elé. Egy gyönyörű, napfényes erdő, melyről minden kisgyermek álmodik, mikor mesélnek neki. Madarak csicseregtek, s ahogy Leeteuk előre haladt, olykor-olykor a szeme elé reppentek, jól megfigyelve a betolakodót. Gyönyörű, kékeszöld tollaik csak úgy csillogtak. A fiú nemigen értett a madarakhoz, de abban biztos volt, hogy különleges fajjal találkozott. Később egy ezüst tigriskölyök lépett elé. Leült elé és dorombolva figyelte. Leeteuk még sosem találkozott ezüst tigrisekkel, csupán hallott róluk. Fenséges lények, druidák és egyes mágusok nagy segítsége. Gyorsak és nehezebb súlyokat is elbírnak. Leguggolt a kis kölyök előtt és rámosolygott.

-Egy druida otthonában lennék?- kérdezte tőle. Az állat csak ült, ragyogó fekete szemével figyelve. A fiú felállt és körbenézett. Minden nagyon csendes és nyugodt volt.

-Tovább mehetek?- kérdezte a kis állattól. Az felállt, megfordult és elindult az úton. Leeteuk követni kezdte. Közben több állat is ki-kikuksolt a fák közül. Egyre nőtt a meggyőződés a vándorban, hogy egy druida erdejébe ért. Abban is biztos volt, hogy a druida nem lehet a papnő. Viszont akkor nagyon letért az útról. Pedig a nyomok errefelé vezettek. Kivéve, ha az elágazásnál valamilyen más erő húzta erre.

Az erdő szélénél, egy tisztásra értek ki. Egy tó terült el előttük, égszínkék színnel pompázva. A túloldalt hegyek vették közre, míg balra a fiútól az erdő és a hegyek találkozása vetett véget az útnak. Jobbra nézve Teukki egy kis házat pillantott meg. Pislákolt a fény az ablakban. A kis tigris az ajtó előtti lépcsőn állt meg. A fiú nagyot nyelt, de nem fordult vissza. Bekopogott. Egy fiatal, hosszú barna hajó, kék szemű, gyönyörű nő nyitott ajtót.

-Üdv néked vándor! Kérlek, kerülj beljebb!- szólalt meg angyali hangján.

Leeteuk engedelmeskedett, majd a kandalló előtt lévő székre telepedett le.

-Kérlek ne haragudj a zavarásomért, igazából egy papnőt és őrzőjét keresem.

-Az erdő mélyén?

-Valamiért kiüldözték őket a városból. Nem tudom miért, de a papnő biztosan nem átlagos.

-Mostanában sok furcsaság történik ezen a vidéken. Valami mocorog a sötétben, valami készül.

-Nem is olyan rég, egy sárkány bukkant fel nem messze innét, a Keleti-hegyek túloldalán.

-Egy sárkány?- a druida nagyon meglepődött. Meglepettségén pedig Leeteuk csodálkozott el.

-Nagyon rég nem jöttek hívás nélkül, nem volt rá okuk.

-Ami azt illeti…- kezdett bele a fiú, de elhallgatott. A druida arca elkomorodott.

-Kérlek folytasd!- szólt, s hangja egy kicsit mélyebben hatott, mint eddig.

-Egy tőr idézte elő. Úgy tudom, Shrien tőre volt az.

A druida arcán félelemmel vegyes kíváncsiság rajzolódott ki. Nyilvánvalóan nem most hallotta először ezt a nevet. Leeteuk maga sem értette, miért kotyogta ezt ki. Bár, ha gonosz lelke volna, ha nem érdemelné meg, hogy itt legyen, nem talált volna rá erre a helyre, és a kistigris nem vezette volna ide. Egy druida mindig tiszta szívvel és lélekkel él, segít, kin tud, harcol azért, mi szent és gonosz lelkek soha el nem pusztíthatják. Valamiért mégis csökkent a számuk a Fellegek Háborúja óta. Hogy valami erő mégis elpusztította volna őket, vagy csupán elbújtak a világ romlása elől, kérdéses volt. Bár régen is keveseknek adatott meg, hogy ismerjenek egy-egy druidát, kiket még az Erdők Urainak is neveztek. Talán csak nem e vidéken élnek tovább, azért merül feledésbe itt-ott a létezésük. Pedig példás harcosok, szövetségeseik pedig minden, mi él…

-Az én nevem Hara. Érzem, hogy nagy és fényes jövő áll előtted. Fogd ezt a medált. Védő ereje van, s úgy érzem, szükséged is lesz rá. Kérlek, most menj. Dierra kivezet. Ám mielőtt elindulnál, áruld el te is a nevedet!

-Leeteuk. Köszönöm a medált, és a segítséget!- s ezzel a fiú kiment az ajtón és a kistigrist követve elhagyta az erdőt vissza a homályba.