Bolondok és harcosok

-Megvan?- huppant le egy kedves arcú, barna hajú fiú a vele szemben ülő, köpenyt viselő, szőkés hajú férfi mellé. A kocsma csordultig tele volt, nagyrészük pedig messzi vidékekről érkező vándor volt. Hangzavar, korsók csörömpölése, csámcsogás, dalolászás jellemezte a környék minden kocsmáját.

-Te bolond! Nem kéne itt lenned! Le fogsz buktatni mindkettőnket!- hangzott a válasz, kissé ingerült hangnemben. A két ifjú nagyban különbözött a hely többi vendégétől, hiszen magasak, nyurgák- bár kétség kívül erősek is- voltak, míg a többiek sokkal inkább kisebb, vaskosak harcosok, messzi földekről. A Fekete Sas kocsmája éppen a határ mentén húzódott, így több vidék és ország lakosa is ide tévedt olykor, egy-egy gyanús csevej erejéig.

-Ugyan, lazíts már. Ha megvan a tarisznya, akár mehetünk is- hajolt közelebb a most érkezett. A köpenyes körül nézett, bólintott majd felállt. Elindultak az ajtó felé, ám hogy is lehetett volna máshogy, egy jól megtermett, szakállas, nyilvánvalóan zsoldos katona állta útjukat. A kettő nagyot nyelt. Tudták, hogy ha most bunyóba keverednek, az nagyon meg fogja nehezíteni a menekülésüket.

-Parancsoljon Ó Nagy Harcos, miben segíthetünk?- a kedves arcú fiú a tőle telhető legudvariasabb modorát vette fel. Köztudott volt nem csak itt, de messzi vidékeken is, hogy Darien népe igen csak szerette a hízelgést. A nagy harcos egy pillanatra megenyhült, de mire a másik kettő is megnyugodhatott volna, ismét felvette komoly arcát.

-Úgy vélem van nálatok valami, ami az enyém- hangja valószínűleg mélyen döröghetett… volna, ha nem lett volna akkora nagy zsivaj odabent.

-Fogalmam sincs, miről beszél Ó Uram!- válaszolt ismét a kedves arcú. Sose bízz ebben a mondatban, gyermekem, általában nem igaz. Ám ez az eset kivételt képezett, a két ifjú most tényleg nem tudta, mi lehet náluk, ami a harcosé, hiszen nem tőle loptak. Vagyis, az egyikük biztosan nem. Mindig nagyon figyeltek rá, hogy olyantól lopjanak, akitől nem kár, és mellesleg ne lehessen bonyolult meglépni a zsákmánnyal az adott illető szeme elől. 

-Shrien tőre! Tudom, hogy nálatok van!

-Hogy milyen tőr?- lepődött meg a köpönyeges. A kedves arcán átfutott egy alig észrevehető fintor, viszont mivel a másik mögött állt kissé, amaz ezt nem látta. Szerencsétlenségére, a nagy harcos igen.

-Tudtam, hogy nálatok van! Ne is tegyétek a szépet, inkább csak adjátok vissza, és bűnhődjetek általa, ahogyan meg is érdemelnétek!- Kezdtek egyre többen rájuk figyelni, aminek hatására a kettőben nőttön nőtt a kényszer, hogy mielőbb elhúzzák onnan a bakancsuk csíkját. A köpönyeges hátrasandított egy kifejezetten gyilkos tekintettel, hiszen megértette, hogy barátja alighanem magán akcióba kezdett, és eltért a tervtől. Nem mintha ez újdonság lett volna, elég gyakran előfordult. Persze, olyankor aztán elég nagy bajba is kerültek miatta, mégsem tudta soha megállni, hogy ne lopjon el valami olyat, amit pont nem kéne. Ahogy most sem tudta megállni. Bár az, hogy konkrétan mit is jelenthet a „Shrien tőre” elnevezés, már ismeretlen volt számára.

-Mennünk kéne- súgta a tolvaj ijfú a másiknak, kimondva az egyébként is nyilvánvaló helyzetet.

-Ne is gondoljátok, hogy csak úgy elmenekülhettek!- hangzott a reakció, immáron hangosan dörögve.

A kocsma szépen lassan teljesen elhalkult, és mindenki éberen, kíváncsian figyelte az elkövetkező eseményeket. Kivéve a tulajt, ő már rettegett, mert ha itt bunyó lesz, építheti –megint- újjá a helyet. Ám ekkor valami olyan következett, amire nagyon régóta nem volt már példa, s ennek okán bizony senki sem számított rá. Hatalmas süvöltés kintről, majd egy erős széllökés, mely mindent felborított, mi ablak közelében volt, s nem kis ijedséget eredményezett. A nagy harcos is elfelejtette egy pillanatra, miért is állta útját a két jövevénynek, és inkább kiszaladt a bejárat elé, hogy felnézhessen az égre. A már említett két ifjú kapva kapott a lehetőségen, és a nagy harcos háta mögött villám gyorsan eliszkolt. Szerencséjükre a kocsma épp egy erdő mellett volt, ahhoz pedig nagyon is jól értettek, hogyan kell egy erdőben eltűnni, méghozzá olyan gyorsan, hogy még ők maguk sem találták meg olykor egymást. Ám most egy kicsit máshogy történt. Hallották ugyan a hátuk mögül a szitkozódó átkokat, ám a süvöltés őket is megrémítette.
Volt egy tippjük, mi lehetett az, ám ez olyan hihetetlennek bizonyult, hogy igyekezték mind a ketten elhessegetni a gondolatot. Csak futottak át az erdőn, ahogy lábuk bírta, mit sem foglalkozva azzal, hogy esetleg utánuk eredhetnek. Sikítás tört fel onnan, ahonnan indultak. A rémülettől eltelve megálltak és hátranéztek. Messze bent jártak már az erdőben, a kocsmát nem is nagyon látták a sok fától. De láttak valamit, ami elültette a félelem magját a szívükben. Piros fény. Egyre csak nőtt és nőtt. Egyre több és hangosabb sikoly és kiáltás. Tűz. Tűz ütött ki a kocsmában. Összenéztek, bólintottak és futottak tovább. Nem csak az ivó égett, de már az erdő is. Tudták, hogy ha nem érnek át a fákon, ki a túloldalra, előbb-utóbb a lángok bekerítik őket, s akkor bizony bent is éghetnek.

Néhány nappal később már az egész vidéken híre ment, hogy valami porig égette a Fekete Sas kocsmáját, és a körülötte elterülő erdőt is. A tüzet szerencsére a közelben húzódó hegyek megfékezték. A két jó barát épp a határon haladt át fent, az egyik hegy hágóján, mikor is egy szekér jött velük szembe. Bár még élt a félelem lelkükben, kissé megnyugodtak, mert a lény, mi a káoszt okozta úgy tűnt, elhagyta a vidéket. Hogy miért épp itt, milyen okból járt erre, miért pusztított, s miért tűnt el, nem tudta senki. Ahogy azt sem, ki állhatott a művelet mögött. Köztudott, hogy akad még a világunkon olyan sárkány, minek nem parancsol ember, sem állat, s önmagától is pusztít akár. De ez ritkaság számban volt manapság, és nem is ezen a vidéken. Messze, a messzi Sharam földjén húzódtak azok a hegyormok, ahol a Hamu Sárkányai éltek. Uratlan és kegyetlen lények, de általában nem keresték a bajt mindaddig, míg valaki fel nem tüzelte őket. Olykor szó szerint.

Ahogy a szekér elhaladt a két fiú mellett, a kedves arcú felhúzta a szemöldökét.

-Te Leeteuk! Ez itt nem is kereskedelmi útvonal, vagy talán az?!- kérdezte félhangosan, bár nem tudta, hogy miben is reménykedik, meghallják-e, vagy inkább jobb, ha nem.

-Nem, Donghae, ez itt nem kereskedelmi út. Nagy eséllyel ezek csempészek voltak- felelt a másik nyugodtan, majd hirtelen megállt, megfordult és kissé ingerülten nézett barátjára, ki mögötte kullogott.

-De ha már így itt tartunk… Egy tőr?! Mégis minek? Miért? Nem tudnál legalább egyszer megálljt parancsolni magadnak?!- förmedt rá társára, ki még csak meg sem rezzent.

-Jajj hagyj már lógva, ugyan már! Megúsztuk, nem?!

Leeteuk nem válaszolt, de tekintete elhomályosult. Ez már megijesztette Donghae-t.

-Van egyáltalán elképzelésed arról, hányan halhattak meg abban a támadásban?

-Nem én hívtam azt a sárkányt!- kiáltotta el az utolsó szót maga védelmében a kedves arcú. Most mondták ki először, milyen lény is lehetett a támadó. A legnagyobb valószínűséggel igazuk volt, és sárkány pusztított. Azonban volt némi esély egy tűzfőnix létére is.

-Mutasd azt a tőrt!- kapta ki igazából helyből Donghae övéből a hüvelyt Leeteuk. Szemlélgetni kezdte, és látszott az arcán, hogy elfogta valami erős érzés.

-Ez Naim munka. Mit is mondott az a fickó? Hogy Shrien tőre, igaz? Hm… Könnyen lehet, hogy olyasmit loptál el, ami miatt még sokat fogunk menekülni…

-Ugyan miért? Nem értem. Ez csak egy tőr!

-Nem, egy Naim tőr, kard, íj, vagy bármi, amit a Naimok készítenek, nem csupán csak egy tárgy. Alighanem valamilyen mágiával van átitatva, a kérdés csupán az, hogy… Donghae, kihúztad a hüvelyéből, mikor elloptad?

-Igen, megnéztem. Ha nem lett volna szép, nem lopom el- a kis tolvaj olyan önelégült arcot vágott, mintha ez lett volna a világ legszebb bűncselekménye. Meg persze büszkének is érezte magát, mert valami értékeset és szépet lopott el. Leeteuk felvont szemöldökkel vizslatta barátját, majd egy fejcsóválással nyugtázta, hogy lényegében nincs miért meglepődni, ez eddig is így volt. Viszont egy teória kezdett fényleni elméjében, s ez a gondolat megijesztette.

-Keressünk egy barlangot. Lehetőleg olyat, ami nincs túlságosan szem előtt- hangja nyugodt és mély volt. Donghae szívében ébredezni kezdett a figyelem. Tudta, hogy ha barátja előveszi a komoly hangnemet, annak biza jó oka van, és jobb ráhallgatni. Nyilvánvaló volt már kiskoruk óta, hogy melyikük számít vezérnek, és melyikük csak követő. Ha Leeteuk „parancsot” adott valamire, Donghae kérdés nélkül elvégezte, hiszen már megtanulta, hogy ő jár jobban, vagy éppenséggel mindenki jobban jár, ha követi a kiadott utasítást. Így tehát most sem tett másképp, árgus szemekkel pásztázta a környéket, minden kis sarokba- már amennyi sarok egy hágónál lehetséges- bepillantott, de jó időbe beletelt, míg kicsit arrébb, és lentebb találtak egy nyílást.

-Várj, még ne menj be!- szólt világosabb hajú barátunk. Elővette ismét a tőrt, majd kihúzta hüvelyéből. A fegyver valóban meseszépen volt megmunkálva, kézzel vésett mintákkal az élén, pengeélesen, fényben ragyogva kápráztatta a két fiú szemeit. Ám mindketten hamar eszméltek, s a tőr újra hüvelyében pihent, ők pedig behúzódtak a barlangba. Nem is kellett sokat várniuk, jött az a hasonló nagy széllökés, mint a kocsmában. Összenéztek, és rájöttek, mi is játszik itt szerepet.

-Ez egy sárkányhívó tőr!- szólalt fel Donghae, de csak suttogva. Rémület ült ki az arcára. A Naimok sárkányharcosok, vagyis nem csak uralni tudják eme lényeket, de a nyelvüket is értik és sokszor baráti kapcsolatra is lépnek velük. Ellenben, ha egy sárkányt anélkül hívnának, hogy értenék mi történik, az nagy haragra tud gerjedni, és a már látott pusztítás csupán egy kisebb példája annak, hogy mire is képesek. Leeteuk óvatosan megpróbált kilesni a barlangból. A sárkány még ott repdesett, hallották, ahogy tüzet lehet a hegy oldalára. Szerencsére, a köveken melyek a hegyet borítják nem fogott a láng, s így nem okozott nagy kárt bennük.

-Mit látsz?!- kérdezte aggódva tolvaj barátunk.

-Hatalmas, és ez egy gyöngysárkány.

-Az milyen? Nem hallottam még róluk.

-Murin vidékén éltek régen, éppolyan pusztító erővel, mint amennyi gyógyításra képesek. Általában uruktól függött, hogy melyik erőt használták. Azt hittem, évszázadokkal ezelőtt kihaltak…

-Az nem jó hír. Ezek szerint egy elég nagy hatalmú sárkány vezértőre van a kezünkben, ami lopott, és ami valószínűleg már az előtt is lopott volt, hogy hozzánk került volna, mert az a barbár nekem nem tűnt Naimnak.

-Nem, biztosan nem az övé volt. Nyilván egy mocsári Naim lehetett eredetileg a tőr ura.

-Miért, a Murin vidék mocsaras?

-Te agyalágyult kőtroll, hát soha semmit sem vagy hajlandó megjegyezni?

-Mikor hangzott ez el?- vakarta a fejét a szemlátomást tanulatlanabb kalandor. Leeteuk sóhajtott egy nagyot, majd tovább kémlelte a lényt. A gyöngysárkányok ezüstös-vöröses színűek, mely a gyógyítás tiszta erejét és a tűz pusztítását jelképezi. Réges-régen nagy becsben tartották őket, ám idővel, mikor rájöttek, hogy hatalmuk a méregsárkányokéval- a legerősebb az összes sárkányfaj közül- vetekszik, hamar mindet uralmuk alá vonták a Noranok. A Naimokkal egyetemben ők is képesek voltak uralni ezeket a vezértőrökkel. Viszont ők csak ezen tőrök segítségével tudtak parancsolni az ég urainak, míg a Naimok ezek nélkül is. Sok száz évvel ezelőtt dúlt a Fellegek Háborúja, mikor nem a földön zajlottak a csaták, hanem odafent. Több sárkánynemzetség is kihalt, vagy legalább is kihaltnak hitték őket a háború után.

Néhány süvöltés után a sárkány tovább állt, a két fiú pedig fellélegezhetett. Megfogadták, hogy a tőrt jól eldugják, vagy inkább el is temetik, túl veszélyes, főleg, ha esetleg meglátják náluk, és elveszik tőlük. Egész falvak éghetnek fel, ha ez megtörténik. Beljebb mentek kissé a barlangban, és eltemették néhány nagyobb szikladarab alá. Ha szükség lesz rá, majd itt megtalálják. Viszont Leeteuk lelkét még sokáig nem hagyta nyugodni a dolog, tudni szerette volna, hogy mennyi gyöngysárkány élhet még, s ki lehetett valaha az a Shrien. Vagy… lehetséges, hogy esetleg él még? Nem lehet tudni. Többé nem említette ezen gondolatait barátjának, ám magában még sokat morfondírozott rajta.

Ahogy tovább indultak lefelé a hágón, át a hegy másik oldalára, a messziségben Donghae megpillantott egy várost. Kezdett sötétedni, az éj leszállta előtt biztos nem értek volna oda, de hajnalban, kapunyitásra már igen. Ott meghúzhatták magukat pár napra. Miután leértek a hegyről, Leeteuk megállította barátját, mélyen a szemébe nézett, s így szólt:

-Nézd barátom. Ez a város a Shakan térség egy nagy városa. Itt, ha csak úgy nézel, már egyből tudni fogják, hogy lopsz. Nagyon jól védett hely, óvatosnak kell lennünk. A legutóbbi zsákmányból jó darabig kihúzzuk, nincs szükség újabb lopásra. Főleg, hogy a felelőtlenséged egy sárkányt hozott a nyakunkra. Ugye képes leszel kivételesen ellenállni a kísértésnek?

Donghae bólintott, ám a másikban nem oltotta ki a kétkedést. Leeteuk lelkiekben igyekezett felkészíteni magát egy esetleges hibára, melyet kedves barátja előbb-utóbb, de úgyis el fog követni. Az éjszakát egy domb oldalában töltötték, magas bokrok között. Ahogy felkelt a nap, elindultak a várost körülvevő hatalmas várfal egy részén kialakított kapu felé. A járás szabad volt, nem állították meg őket, nagy megkönnyebbülésükre. Egy nyüzsgő, vidám, színes városban találták magukat. Hirtelen mindketten jobb kedvre derültek. Első útjuk egyből a piac felé vezetett, hogy feltöltsék készleteiket. A piac közepén egy tér állt, ahol emberek kezdtek gyülekezni. Leeteuk közéjük állt, míg a másikuk inkább a kínálatot böngészte. Nem sokára zeneszó ütötte meg az emberek fülét, melyet hangos üdvrivalgás és taps követett. Világos hajú barátunk csatlakozott a tömeghez, és kíváncsian várta, mi sül ki ebből. Néhány fátylas hölgy jelent meg a tér közepén, kezükben színes szalagokkal. Táncot jártak, szemgyönyörködtetőt. Leeteuk végig figyelte az előadást, teljesen el volt bűvölve. A fátyoltól a hölgyek arca nem látszódott, de mozgásuk elárulta, hogy mindahányan fenséges teremtések lehetnek. A tánc befejezte után gyermekek váltották fel őket, és egy helyi mesét adtak elő.
Jellemző Shakan népére, hogy színes fesztiválokat tartanak, vagy csak úgy, mivel szép idő van, kivonulnak, és előadásokkal szórakoztatják a népet. Általában, aki betévedt egy ilyen városba, sokszor nem is akarta elhagyni azt, annyival kellemesebb volt itt az élet, mint sok helyen másutt. Ehhez persze az is hozzátartozott, hogy jól felszerelt, szemfüles őrök járkáltak fel-alá a városban, figyelve minden rosszra. Ha kisgyermek lopott egy játékot, vagy gyümölcsöt, többnyire egy ügyességi feladat elé állították őket, amit ha sikerrel elvégeztek, a lopott holmi az övék lehetett. Bár hozzá kell tennem, hogy ez ritkán történt meg, tekintve, hogy a feladat sokszor felettébb nehéz volt. Amennyiben felnőtt lopott, mindig meghallgatták, hogy miért, és aszerint döntöttek a büntetésről. Ha valaki csak heccből lopott, mert tolvaj életmódot élt, mint barátaink is, őket keményen büntették. S többnyire csak ez fordult elő, hiszen Shakan népe ritkán szűkölködött.

A műsor után Leeteuk keresni kezdte barátját, akit azóta szeme elől tévesztett. Sejtette, hogy ennek nagy eséllyel nem lesz jó vége. Szerette volna mihamarabb megtalálni, mielőtt még elkövetne valamit, amit nagyon nem kéne, mint legutóbb is. A város őrpalotája felé vette az irányt, s hamar meg is pillantotta a tolvajt.

-Megállj!- hangzott egy határozott kiáltás, mire Donghae összerezzent és megállt. Leeteuk dünnyögve, de lépteit szaporázva indult barátja felé, mielőtt lecsapják társa fejét. Egy hasonlóan magas, szőke hajú ifjú fogott kardot kedves arcúnkra. Ruhája fehér volt, kiállása tekintélyt parancsoló. Mögötte állt szintén fehérben, szintén magas és szintén szőke másik ifjú, kivont karddal, illetve egy gyönyörű hölgy is, egyértelműen nagy hatalommal a kezében. Talán papnő, gondolta Leeteuk. Majd persze eszébe jutott, hogy, ha igaza van, barátja nagyon nagy bajban van.

-Add vissza, most azonnal, mit elvettél!- szólt az egyik őr, miközben kardja hegye éppen hogy nem vágta át Donghae torkát. A fiú habozott, de felmérve a helyzetet ő is belátta, hogy jobb lesz engedelmeskedni. Egy medált vett elő zsebéből és visszaadta az őrnek.

-Mi legyen vele űrnőm?- kérdezte az őr, de mielőtt a hölgy szólhatott volna, Leeteuk jelent meg barátja mellett védelmezően.

Bevezetés

Kedves Unokám!

Bármennyire is bánt, és fáj, amit most le kell ide írnom, meg kell tennem. Szeretnék melletted lenni, mire elég érett leszel ahhoz, hogy ezt a történetet elolvasd. Ám félek, gyermekem, erre már nem kerülhet sor. Érzem, hogy napjaim bizony már meg vannak számlálva. Megteszem hát, mi tőlem telik, és megpróbálom befejezni ezt a mesét. Vagyis… addig eljutni, ahol most tart. Hidd el kedvesem, mire te felnősz, a történetnek még mindig nem lesz vége, s majd a te feladatod lesz, hogy ott folytasd, ahol nekem abba kellett hagynom.

 Hogy mi mindent rejt is ez a könyv, legyen meglepetés, de idővel, ahogy egyre több mindent olvasol majd, megérted, miért is kellett ezt nekem papírra vetnem. Bár ott lehetnék melletted, hogy elmagyarázzam, hogy válaszoljak a kérdéseidre, de csak azt mondhatom, hogy az úton, melyen én most elindítalak, nélkülem kell végig menned. De nagyon jegyezd meg, hogy ez nem jelenti azt, hogy egyedül is kell haladnod bármikor is. Csupán csak rajtad áll, hogyan éled életed, belelépsz-e azon nyomokba, melyeket én hagytam magam mögött, vagy egy új ösvényt jársz majd be. Sok jó út van, gyermekem, s sok úttal lehet célba érni. Hogy mi is az a cél, melyet el kell érned, sokszor egészen addig nem is tudod, míg el nem éred. Tehát ne csüggedj. Fontos, hogy tudd, mindig van kapaszkodó, mindig van megoldás, mindig van egy olyan út, mely kivezet a sötétből, mellyel újra fénybe léphetsz, mellyel ismét a cél felé indulhatsz.

Ne felejtsd el, bár nem fogok melletted sétálni, szívedben örökké ott leszek, s vigyázni fogok rád. Ahogy egykoron, rám is vigyáztak. Szíved sokszor fog sajogni, sokszor fog összetörni, lelked is olykor majd besötétül. Ám csupán csak rajtad áll, képes leszel-e elfogadni mások gyógyító erejét, hogy ismét teljes légy. Remélem, hogy a történeteim, melyeket most papírra vetek, megmutatják majd az irányt, merre indulj, s végig segíteni és vezetni fognak majd utadon.

Ahogy körülnézek itt a környéken, olyan nyugodt minden. Csend van, béke, az erdőben susognak a fák, madarak énekelnek. Mintha a nyugalom forrása maga a világ lenne. Bár így lenne. Mikorra te megszületsz, remélem, valóban béke lesz, még ha törékeny, és könnyen elillanó is.

A föld, ahová születni fogsz, most vágtató tűzlovak patájától porzik. A fű már rég kiégett, s a tűz, mi által a világ egy része elenyészett, nem bír lenyugodni. Félek gyermekem, hogy nehéz életed lesz.

Sok minden történt, mióta én voltam kisfiú. Mikor egészen kicsi gyermek voltam, éppen csend honolt Darien földjén. S mikor útnak indultam szerencsét próbálni, még mindig csend volt. Már, amennyire egy ilyen hangos nép, mint a mienk is, csendben lehet. Történetem valahol ott kezdődik, midőn is épp kilépni szándékoztam egy jó nagy bugyor zsákmánnyal a Fekete Sas kocsmájából, s a közeli Lángháború épp kitörni készült…