Egy kaland kezdete

-Kérem Úrnőm, visszakapta, mit Öntől elloptak, így tehát nem érte kár. Messziről jött, hontalan utazók vagyunk, s talán nem is lát minket soha többé. Engedjen el minket- s kezével a másik a fejét is lehajtásra késztetve várta az ítélet meghozatalát.

-Honnan jöttök?- tette fel a kérdést a hölgy. Hangja kellemesen csengett, nem tűnt sem haragosnak, sem megvetőnek, sokkal inkább valóban kíváncsinak.

-Darien földjéről indultunk réges-régen, Úrnőm.

Mind a hárman meglepetten néztek vissza a két utazóra. Mindenki tudta, hogy az a föld már régen elpusztult. Ahogy azt is tudták, nagyon messze van. A hölgy megenyhült.

-Nagyon rég lehettek már úton, s nehéz éltetek lehetett. Bármit is keressetek, remélem megtaláljátok. De fogadjatok el egy tanácsot. Bármily befogadó és megbocsátó nép is a Shakan, ellenséggé lehet tenni. S azt nem akarjátok. Legyetek hát nagyon óvatosak.

Majd egy pillanatnyi szünet következett. Leeteuk érezte magán a papnő tekintetét. Élt régen Darien földjén egy törzs, mely Garin fiainak nevezte magát. E törzs leszármazottai közül bár sokan képesek voltak elmenekülni a pusztítás elől, nem gyűltek újra össze más földön, hogy ismét egy törzs legyenek. Nemes lelkű, hű harcosok voltak, több legenda szólt egykori hőstetteikről. Leeteuk származása a papnő számára egyértelmű volt. Kérdés csupán a másikat övezte. Szerencsére, ezt most senki sem akarta firtatni.

-Eli, Eunhyuk, induljunk!- adta ki az utasítást a hölgy, miután pár pillanat erejéig még egyszer végig mérte a két másikat. A két szőke, mélybarna szemű, kivont kardú őr leengedte fegyverét. Megvetően tekintettek a tolvajra, kinek társa nem engedte, hogy fejét felemelje. Miután hátat fordítva ott hagyták őket, Garin fia elengedte a másikat.

-Sajnálom Teukkie, ne ha…- de nem bírta végig mondani, akkora taslit kapott.

-Elment az eszed, te átkozott?! Lopsz egy Shakan papnőtől?! Tudod te, hogy mekkora szerencséd volt? Loptál volna el inkább még egy sárkánytőrt, az sem lett volna olyan veszélyes!

-Hiszen teljesen megértő volt, és szerintem nem is öletett volna meg akkor sem, ha te nem jössz.

Leeteuk lenézően tekintett vissza barátjára. Nagyon is jól tudta, mi keltette fel a papnő érdeklődését. Bár tény, hogy nem túl gyakori, hogy a lefejezés előtt kérdeznek az ilyen űrnők, s nem utána.

-Egy Shakan papnő olyan hatalommal bír, melyet még soha nem láttál. Többségük népük kedvességével ellentétben kegyetlen. Megvan az oka, hogy ezen a földön miért van olyan nagy béke. Nem szép szavakkal érték ezt el, s a látszat bizony csal, hiszen nem is szép szavakkal tartják fent.

Hirtelen közelebb lépett Donghae-hoz, átkarolta, s homlokukat összeérintette.

-Nem hiszem, hogy képes lennék folytatni az utat, ha közben elvesztenélek téged. Kérlek, add meg nekem, hogy veled együtt érhessek célba!

Elcsukló hangja nem kis bűntudatot ébresztett a tolvajban. Nem szokott ebbe belegondolni, hogy mi lenne, ha…?

-Nem ígérhetem meg, hogy többet nem lopok, de azt igen, hogy ezentúl még jobban odafigyelek, hogy kitől veszek el bármit is.

-Azt nagyon erősen ajánlom is. Szükségem van rád, Donghae!

Még pár pillanatig álltak ott, de aztán tovább indultak.

-Keressünk egy szállót éjszakára. Az utcán még sem maradhatunk- szólt Leeteuk.

-De hát még előttünk a nap nagy része. Nem érünk erre rá?

-És mégis mit szeretnél abban a nap nagy részében csinálni?- enyhén megvető volt a hangnem.

-Csak szétnézni. Hatalmas ez a város.

Ebben igaza volt. Az egészet egy nagy fal vette körbe, de alig lehetett ellátni a másik oldalig.

-Rendben van, de el nem mész mellőlem. És ha lopáson kapnak, magadra hagylak.

-Nem fognak, most az egyszer megígérem. De csak mára! Ennyi élmény nekem is elég volt. Mellesleg nagyon helyes volt az a fiú…

-Jajj nekem. De melyik? Amelyik majdnem átvágta a torkod, vagy aki csak szerette volna a torkodnak címezni a kardját?

-Az utóbbi. Bár mindkettőnek nagyon nemes kiállása volt, és nagyon szép szeme.

-Alighanem Engírek lehettek, ők híresek szőke hajukról, sötét szemükről és hihetetlen kardforgatásukról. Bár nekünk sem éppen világosabb a szemünk- kacsintott a vezér egyén.

-Igen, ez nem tűnik olyan ritkának. Pedig nekem mindig azt tanították, a szemszín sokat elárul rólad.

-Így is van. Majdnem. Elárulhat, ha olyan szemszíned van. Egyes Naimoknak van fűzöld szemük, s, ha ilyet látsz, húzd meg magad. Közülük kerültek ki mindig is a leghatalmasabb mágusok. Az Engírek között is előfordulnak olykor világoszöld szeműek, s bár kevésbé hatalmasak, hozzánk képest még így legyőzhetetlenek mágiában.

-Hozzánk képest legyőz… Te Teukki, mi nem is vagyunk mágusok!- akadt fent Donghae.

-De erős harcosok vagyunk, mégis, kardunk s íjunk ereje elveszne egy mágus Engírrel szemben. Egy mágus Naimmal szemben pedig még csak kivonni sem tudnánk kardunk, már holtan esnénk földre.

-De akkor a két őr nem mágus Engír, ugye?

-Nem, illetve aligha. Bár, ha a papnő felruházta őket valamilyen hatalommal, akkor aztán végképp szerencséd volt!

Leeteuk egy pillanatra elgondolkodott. Valóban nem jellemző sem az őrzőkre, sem a papnőkre, hogy ilyen elnézőek legyenek. Különlegesek lehettek mindhárman. Egy része kívánta, hogy újra találkozzanak, másik része viszont félt attól, hogy egy újbóli találka már nem így végződne. Gondolataiból egy hirtelen rántás térítette magára, Donghae berántotta karjánál fogva egy résbe két ház közé.

-Mi az?- suttogta helyből.

-Nézd!- mutatott kifelé a tolvajunk. Az egyik őrző volt az. Szemükkel kutatni kezdték a másikat és a papnőt is, de nem találták.

-Nem sokat tudok sem a papnőkről, sem az őrzőkről, de ez nem furcsa?- kérdezte a fiatalabb.

-De igen, az. Ha úrnőjük külön küldetésre is küldi őket, azt mindig álruhában, személyüket elfedve teszik. Ez így túl nyílt.

Lovak patájának dobogására lettek figyelmesek. A nép gyorsan kettéoszlott, folyosót biztosítva a lovasoknak, majd fejüket lehajtva figyeltek. Egyértelmű volt a feszült hangulat, nyilván nem egy közkedvelt személy közeledett. Az őr nem állt félre, s kezét kardja markolatán pihentette. Egy sötét pej, de hatalmas ló vezette a sort, s mögötte több katona követte. A sötét lovon ülő alak szintén hatalmasnak tűnt, fekete köpenye, fekete haja és komor arca tekintélyt parancsolóan hatott. Mikor az őr elé értek, megálltak. A lovas lenézett az Engírre.

-Hol az űrnőd, őrző?- tette fel a kérdést mély, erőteljes hangján.

-Nem áll módomban felelni. De még, ha kaptam is volna rá engedélyt, akkor sem tenném- válasza közben erősen rámarkolt kardja markolatára.

-Ebből nagy baj lesz- suttogta Leeteuk. Az emberek is elkezdtek fel-felnézni, és arcukon erőteljes félelem kezdett tükröződni.

-Mi a fene folyik itt?- suttogta most tolvajunk.

-Vakmerő és naiv vagy. S ezek sajnos nem erények- folytatta a lovas. Majd a katonáihoz hátrafordulva így szólt:

-Elfogni!

Mindenki kivonta kardját, s a harc egy pillanat alatt el is kezdődött. Donghae is hajszál híján csatlakozott, de társa visszafogta.

-Segítenünk kell neki, ennyivel nem fog elbírni!- fakadt ki.

-Ő egy Engír, egy papnő őrzője! Lekicsinylő azt hinni, hogy nem bír el velük!

Donghae kicsit kétkedően figyelte az eseményeket, de belátta, hogy társának igaza lehet. Néhány pillanattal később az összes katona a földön feküdt, mindenki nagy meglepettségére még életben, de kiütve. A nép egyre inkább visszahúzódott, sokan bemenekültek az épületekbe, melyek ajtajai most mindenki előtt nyitva voltak. Az őrző leengedte kardját, a fekete köpenyesen viszont nem látszódott ez a szándék.

-Az űrnőt nem hiába választott ki maga mellé. Ám ostoba vagy, ha azt hiszed, ezzel vége.

A köpenyes felemelte karját, tenyerével az őrző felé mutatva. A jelenlévők azonnal tudták, mi lesz a következő, így még az a kevés körülálló is gyorsan fedezékbe vonult. Leeteuk is sejtette, hogyan fog tovább zajlani a csata, Donghae viszont csak azt érezte, hogy még inkább aggódik. A lovas kezéből kék lángcsóva tört elő, ám az őrző kardjával ezt ügyesen hárította.

-Óóóó… Szóval így állunk- mosolyodott el a támadó. Bár mosolya sokkal inkább volt aljas, mintsem kedves.

-Mi a fene folyik itt?- tette fel suttogva a kérdést Donghae. Társa ugyanolyan értetlenül tartotta őt, mint eddig. Nem akarta elengedni, hiszen ha az őrző később esetleg megsérülne, veszélybe kerülne, Donghae alighanem egyből ugrana megvédeni. Jellemző volt rá, a személyiségéből fakadóan is, hogy nem tudta elviselni a kegyetlenséget, és ahol csak bírt, ott segített. Akár ismeretlen idegeneknek is, ami sokszor nem úgy végződött, mint szerették volna, hiszen ha nem ismered a „miért”-et, nem tudhatod, valójában ki az ártatlan. Bár itt elég egyértelmű volt, hogy ki melyik oldalon áll. Túl sokan reagáltak félelemmel a köpenyes érkezésére, hogy ő lehessen az ártatlan. Leeteuk tudta, hogy abban a pillanatban, amint elengedi társát, az kivonja kardját. Márpedig két mágussal szemben semmi esélye.

A köpenyes újabb támadásra emelte karját. Ám ezúttal villámok törtek elő kezéből. A kard, mely az őrző kezében volt, elnyelte mindet. Teuk azt hitte, vissza fogja verni a támadóra, de nem. Úgy tűnt az őrző nem akar támadni. Vagyis nagy eséllyel épp időt próbál nyerni. Két katona a szőke fiú mögött felállt. Kardjukat két kezükben tartva motyogtak valamit maguk elé.

-Mágiaidézés!- szólalt fel az idősebb utazó. A két kard feketére váltott. Izzottak, de feketén. Ez aligha lehetett tiszta mágia. Támadtak. Az őrző párbajba keveredett. Egyre nehezebb volt visszafogni Donghae-t.

-Ennyivel nem fog elbírni! Az a kettő méregmágiát használ, az ellen nincs esélye!

Leeteuk meglepődött, hogy társa felismerte a feketén izzó kardok jelentését. Valóban, a méregmágia az egyik legveszélyesebb. Egy valódi mágus, mint a Naimok számára nem jelent különösebb veszélyforrást, ám egyszerű népek számára könnyen halálos lehet. Egyetlen egy apró karcolás, és a méreg elterjed. Erősebb, mint a kígyókból és egyéb élőlényekből kivonható méreg, nincs ellenszere és az idézéssel bármikor előhívható és bármilyen eszközre felvihető. Praktikusnak és egyszerűnek hangzik, pedig nem az. Ez a fajta idézés az egyik legnehezebb. Képzett idézőnek kell lennie valakinek ahhoz, hogy anélkül elő tudjon hívni mágikus mérgeket, hogy önmagát pusztítaná el közben. S sok méreg célja nem is az ölés. Befolyásolásra, emlékezetmódosításra, gyengítésre is alkalmasak. Habár a két katona nagy eséllyel meg akarta ölni az őrzőt, Donghae okkal aggódott. A párbaj még mindig tartott. A köpenyes valamiért nem támadott többet, pedig ellenfelük aligha védhette volna ki azt a támadást. Ám kicsivel később értelmet nyert, miért állt meg a lovas. Az egyik kard megkarcolta a szőke fiút. A két katona azonnal hátrább ugrott és ismét maguk elé motyogtak. A kardok fekete izzása eltűnt, s azok vissza is tették fegyvereiket a hüvelyükbe. A köpenyes gonosz kacajt hallatott, majd kiadta parancsát:

-Szedjétek össze a többieket és induljatok a papnő és a másik után az északi kapun át!

A megsebzett fiú térdre rogyott. Leeteuknek majd minden erejét be kellett vetnie, hogy a másik ne ugorjon ki fedezékéből.

-Rajta nem segíthetünk, de a másik kettőn még igen! Gyere, menjünk, előzzük meg a katonákat! Gyerünk már! Ő már halott, csak idő kérdése, igyekezz!- de Donghae nem akarta ott hagyni az őrzőt. A köpenyes is elhagyta a teret, az emberek pedig kezdtek visszaszállingózni az utcára. A sebzett próbált lábra állni és elindulni, de minduntalan összeesett.

-Menj, de magára ne hagyd!- engedte el végül az idősebb vándor a fiatalabbat, majd a másik irányba kezdett futni. Érezte, hogy a papnő valóban különleges lehet, a végére akart járni. A házak mögül még visszanézett. Donghae felkarolta az őrzőt és elindultak a városban.

-Remélem, nem fogja túlzottan megviselni…- suttogta magának, majd tovább futott az északi kapu felé. A katonák is már ott voltak. „Ló nélkül nem fogom tudni tartani a lépést”- gondolta. De nem volt más választása. Ahogy a katonák vágtatni kezdtek, úgy indult meg ő is. Ügyes nyomkereső volt, most is kereste a jeleket, merre mehetett a két, immáron szökevény. Vagy valami olyasmi. Fogalma sem volt, mi lehet az ok, hogy egy ilyen alak egy papnőt kutat. A város egyik nemese lehetett, vagy akár maga a helytartó tekintve az emberek reakcióját, ami nem kifejezetten tisztelet, de annál inkább félelem volt. Vajon Shakan népe milyen árat fizet a boldogságért, és békéért, amiben élnek? Vajon a nép egyáltalán tudja-e erre a kérdésre a választ? Egyáltalán mi a válasz?

A katonák egy szélesebb ösvényt követve kerültek beljebb az erdőben. Leeteuk az erdő szélén nyomokat keresve egy alig észrevehető, fák között húzódó kis útra talált. Elindult rajta. Nem sokkal később egy elágazáshoz ért, az út egyik fele még mélyebbre húzódott az erdőben, míg a másik egy szakadék mélyébe vezetett. A fiú lenézett. Szürke köd terjengett a mélyben. „Hiszen a város a hegy aljában van, akkor itt hogy lehet völgy? Nincs a közelünkben tenger, hogy annak a partja lenne. Akkor vajon hová vezet ez az út?” Morfondírozott magában. Kétkedve bár, de elindult lefelé. Az egyre sűrűsödő ködben egyre kevesebbet látott. A légzés is egyre nehezebb lett. Mintha itt minden fordítva lenne. Ilyesmi akkor történik, és akkor alakul ki, ha éppen felfelé tartasz egy hegyen. Egy idő után már a talpa alatt levő földet is alig látta, teljes csend uralkodott és nyomasztó érzés lett úrrá a vándoron. Egyszer csak leért. A talaj vízszintesre váltott. Furcsa árnyak kezdtek kirajzolódni, mintha lenne valami ott a homályban. Folytatta útját, keresve-kutatva az árnyak után. Egyszer csak, mintha egy függöny libbent volna fel, fenséges kép tárult a szeme elé. Egy gyönyörű, napfényes erdő, melyről minden kisgyermek álmodik, mikor mesélnek neki. Madarak csicseregtek, s ahogy Leeteuk előre haladt, olykor-olykor a szeme elé reppentek, jól megfigyelve a betolakodót. Gyönyörű, kékeszöld tollaik csak úgy csillogtak. A fiú nemigen értett a madarakhoz, de abban biztos volt, hogy különleges fajjal találkozott. Később egy ezüst tigriskölyök lépett elé. Leült elé és dorombolva figyelte. Leeteuk még sosem találkozott ezüst tigrisekkel, csupán hallott róluk. Fenséges lények, druidák és egyes mágusok nagy segítsége. Gyorsak és nehezebb súlyokat is elbírnak. Leguggolt a kis kölyök előtt és rámosolygott.

-Egy druida otthonában lennék?- kérdezte tőle. Az állat csak ült, ragyogó fekete szemével figyelve. A fiú felállt és körbenézett. Minden nagyon csendes és nyugodt volt.

-Tovább mehetek?- kérdezte a kis állattól. Az felállt, megfordult és elindult az úton. Leeteuk követni kezdte. Közben több állat is ki-kikuksolt a fák közül. Egyre nőtt a meggyőződés a vándorban, hogy egy druida erdejébe ért. Abban is biztos volt, hogy a druida nem lehet a papnő. Viszont akkor nagyon letért az útról. Pedig a nyomok errefelé vezettek. Kivéve, ha az elágazásnál valamilyen más erő húzta erre.

Az erdő szélénél, egy tisztásra értek ki. Egy tó terült el előttük, égszínkék színnel pompázva. A túloldalt hegyek vették közre, míg balra a fiútól az erdő és a hegyek találkozása vetett véget az útnak. Jobbra nézve Teukki egy kis házat pillantott meg. Pislákolt a fény az ablakban. A kis tigris az ajtó előtti lépcsőn állt meg. A fiú nagyot nyelt, de nem fordult vissza. Bekopogott. Egy fiatal, hosszú barna hajó, kék szemű, gyönyörű nő nyitott ajtót.

-Üdv néked vándor! Kérlek, kerülj beljebb!- szólalt meg angyali hangján.

Leeteuk engedelmeskedett, majd a kandalló előtt lévő székre telepedett le.

-Kérlek ne haragudj a zavarásomért, igazából egy papnőt és őrzőjét keresem.

-Az erdő mélyén?

-Valamiért kiüldözték őket a városból. Nem tudom miért, de a papnő biztosan nem átlagos.

-Mostanában sok furcsaság történik ezen a vidéken. Valami mocorog a sötétben, valami készül.

-Nem is olyan rég, egy sárkány bukkant fel nem messze innét, a Keleti-hegyek túloldalán.

-Egy sárkány?- a druida nagyon meglepődött. Meglepettségén pedig Leeteuk csodálkozott el.

-Nagyon rég nem jöttek hívás nélkül, nem volt rá okuk.

-Ami azt illeti…- kezdett bele a fiú, de elhallgatott. A druida arca elkomorodott.

-Kérlek folytasd!- szólt, s hangja egy kicsit mélyebben hatott, mint eddig.

-Egy tőr idézte elő. Úgy tudom, Shrien tőre volt az.

A druida arcán félelemmel vegyes kíváncsiság rajzolódott ki. Nyilvánvalóan nem most hallotta először ezt a nevet. Leeteuk maga sem értette, miért kotyogta ezt ki. Bár, ha gonosz lelke volna, ha nem érdemelné meg, hogy itt legyen, nem talált volna rá erre a helyre, és a kistigris nem vezette volna ide. Egy druida mindig tiszta szívvel és lélekkel él, segít, kin tud, harcol azért, mi szent és gonosz lelkek soha el nem pusztíthatják. Valamiért mégis csökkent a számuk a Fellegek Háborúja óta. Hogy valami erő mégis elpusztította volna őket, vagy csupán elbújtak a világ romlása elől, kérdéses volt. Bár régen is keveseknek adatott meg, hogy ismerjenek egy-egy druidát, kiket még az Erdők Urainak is neveztek. Talán csak nem e vidéken élnek tovább, azért merül feledésbe itt-ott a létezésük. Pedig példás harcosok, szövetségeseik pedig minden, mi él…

-Az én nevem Hara. Érzem, hogy nagy és fényes jövő áll előtted. Fogd ezt a medált. Védő ereje van, s úgy érzem, szükséged is lesz rá. Kérlek, most menj. Dierra kivezet. Ám mielőtt elindulnál, áruld el te is a nevedet!

-Leeteuk. Köszönöm a medált, és a segítséget!- s ezzel a fiú kiment az ajtón és a kistigrist követve elhagyta az erdőt vissza a homályba.

Bolondok és harcosok

-Megvan?- huppant le egy kedves arcú, barna hajú fiú a vele szemben ülő, köpenyt viselő, szőkés hajú férfi mellé. A kocsma csordultig tele volt, nagyrészük pedig messzi vidékekről érkező vándor volt. Hangzavar, korsók csörömpölése, csámcsogás, dalolászás jellemezte a környék minden kocsmáját.

-Te bolond! Nem kéne itt lenned! Le fogsz buktatni mindkettőnket!- hangzott a válasz, kissé ingerült hangnemben. A két ifjú nagyban különbözött a hely többi vendégétől, hiszen magasak, nyurgák- bár kétség kívül erősek is- voltak, míg a többiek sokkal inkább kisebb, vaskosak harcosok, messzi földekről. A Fekete Sas kocsmája éppen a határ mentén húzódott, így több vidék és ország lakosa is ide tévedt olykor, egy-egy gyanús csevej erejéig.

-Ugyan, lazíts már. Ha megvan a tarisznya, akár mehetünk is- hajolt közelebb a most érkezett. A köpenyes körül nézett, bólintott majd felállt. Elindultak az ajtó felé, ám hogy is lehetett volna máshogy, egy jól megtermett, szakállas, nyilvánvalóan zsoldos katona állta útjukat. A kettő nagyot nyelt. Tudták, hogy ha most bunyóba keverednek, az nagyon meg fogja nehezíteni a menekülésüket.

-Parancsoljon Ó Nagy Harcos, miben segíthetünk?- a kedves arcú fiú a tőle telhető legudvariasabb modorát vette fel. Köztudott volt nem csak itt, de messzi vidékeken is, hogy Darien népe igen csak szerette a hízelgést. A nagy harcos egy pillanatra megenyhült, de mire a másik kettő is megnyugodhatott volna, ismét felvette komoly arcát.

-Úgy vélem van nálatok valami, ami az enyém- hangja valószínűleg mélyen döröghetett… volna, ha nem lett volna akkora nagy zsivaj odabent.

-Fogalmam sincs, miről beszél Ó Uram!- válaszolt ismét a kedves arcú. Sose bízz ebben a mondatban, gyermekem, általában nem igaz. Ám ez az eset kivételt képezett, a két ifjú most tényleg nem tudta, mi lehet náluk, ami a harcosé, hiszen nem tőle loptak. Vagyis, az egyikük biztosan nem. Mindig nagyon figyeltek rá, hogy olyantól lopjanak, akitől nem kár, és mellesleg ne lehessen bonyolult meglépni a zsákmánnyal az adott illető szeme elől. 

-Shrien tőre! Tudom, hogy nálatok van!

-Hogy milyen tőr?- lepődött meg a köpönyeges. A kedves arcán átfutott egy alig észrevehető fintor, viszont mivel a másik mögött állt kissé, amaz ezt nem látta. Szerencsétlenségére, a nagy harcos igen.

-Tudtam, hogy nálatok van! Ne is tegyétek a szépet, inkább csak adjátok vissza, és bűnhődjetek általa, ahogyan meg is érdemelnétek!- Kezdtek egyre többen rájuk figyelni, aminek hatására a kettőben nőttön nőtt a kényszer, hogy mielőbb elhúzzák onnan a bakancsuk csíkját. A köpönyeges hátrasandított egy kifejezetten gyilkos tekintettel, hiszen megértette, hogy barátja alighanem magán akcióba kezdett, és eltért a tervtől. Nem mintha ez újdonság lett volna, elég gyakran előfordult. Persze, olyankor aztán elég nagy bajba is kerültek miatta, mégsem tudta soha megállni, hogy ne lopjon el valami olyat, amit pont nem kéne. Ahogy most sem tudta megállni. Bár az, hogy konkrétan mit is jelenthet a „Shrien tőre” elnevezés, már ismeretlen volt számára.

-Mennünk kéne- súgta a tolvaj ijfú a másiknak, kimondva az egyébként is nyilvánvaló helyzetet.

-Ne is gondoljátok, hogy csak úgy elmenekülhettek!- hangzott a reakció, immáron hangosan dörögve.

A kocsma szépen lassan teljesen elhalkult, és mindenki éberen, kíváncsian figyelte az elkövetkező eseményeket. Kivéve a tulajt, ő már rettegett, mert ha itt bunyó lesz, építheti –megint- újjá a helyet. Ám ekkor valami olyan következett, amire nagyon régóta nem volt már példa, s ennek okán bizony senki sem számított rá. Hatalmas süvöltés kintről, majd egy erős széllökés, mely mindent felborított, mi ablak közelében volt, s nem kis ijedséget eredményezett. A nagy harcos is elfelejtette egy pillanatra, miért is állta útját a két jövevénynek, és inkább kiszaladt a bejárat elé, hogy felnézhessen az égre. A már említett két ifjú kapva kapott a lehetőségen, és a nagy harcos háta mögött villám gyorsan eliszkolt. Szerencséjükre a kocsma épp egy erdő mellett volt, ahhoz pedig nagyon is jól értettek, hogyan kell egy erdőben eltűnni, méghozzá olyan gyorsan, hogy még ők maguk sem találták meg olykor egymást. Ám most egy kicsit máshogy történt. Hallották ugyan a hátuk mögül a szitkozódó átkokat, ám a süvöltés őket is megrémítette.
Volt egy tippjük, mi lehetett az, ám ez olyan hihetetlennek bizonyult, hogy igyekezték mind a ketten elhessegetni a gondolatot. Csak futottak át az erdőn, ahogy lábuk bírta, mit sem foglalkozva azzal, hogy esetleg utánuk eredhetnek. Sikítás tört fel onnan, ahonnan indultak. A rémülettől eltelve megálltak és hátranéztek. Messze bent jártak már az erdőben, a kocsmát nem is nagyon látták a sok fától. De láttak valamit, ami elültette a félelem magját a szívükben. Piros fény. Egyre csak nőtt és nőtt. Egyre több és hangosabb sikoly és kiáltás. Tűz. Tűz ütött ki a kocsmában. Összenéztek, bólintottak és futottak tovább. Nem csak az ivó égett, de már az erdő is. Tudták, hogy ha nem érnek át a fákon, ki a túloldalra, előbb-utóbb a lángok bekerítik őket, s akkor bizony bent is éghetnek.

Néhány nappal később már az egész vidéken híre ment, hogy valami porig égette a Fekete Sas kocsmáját, és a körülötte elterülő erdőt is. A tüzet szerencsére a közelben húzódó hegyek megfékezték. A két jó barát épp a határon haladt át fent, az egyik hegy hágóján, mikor is egy szekér jött velük szembe. Bár még élt a félelem lelkükben, kissé megnyugodtak, mert a lény, mi a káoszt okozta úgy tűnt, elhagyta a vidéket. Hogy miért épp itt, milyen okból járt erre, miért pusztított, s miért tűnt el, nem tudta senki. Ahogy azt sem, ki állhatott a művelet mögött. Köztudott, hogy akad még a világunkon olyan sárkány, minek nem parancsol ember, sem állat, s önmagától is pusztít akár. De ez ritkaság számban volt manapság, és nem is ezen a vidéken. Messze, a messzi Sharam földjén húzódtak azok a hegyormok, ahol a Hamu Sárkányai éltek. Uratlan és kegyetlen lények, de általában nem keresték a bajt mindaddig, míg valaki fel nem tüzelte őket. Olykor szó szerint.

Ahogy a szekér elhaladt a két fiú mellett, a kedves arcú felhúzta a szemöldökét.

-Te Leeteuk! Ez itt nem is kereskedelmi útvonal, vagy talán az?!- kérdezte félhangosan, bár nem tudta, hogy miben is reménykedik, meghallják-e, vagy inkább jobb, ha nem.

-Nem, Donghae, ez itt nem kereskedelmi út. Nagy eséllyel ezek csempészek voltak- felelt a másik nyugodtan, majd hirtelen megállt, megfordult és kissé ingerülten nézett barátjára, ki mögötte kullogott.

-De ha már így itt tartunk… Egy tőr?! Mégis minek? Miért? Nem tudnál legalább egyszer megálljt parancsolni magadnak?!- förmedt rá társára, ki még csak meg sem rezzent.

-Jajj hagyj már lógva, ugyan már! Megúsztuk, nem?!

Leeteuk nem válaszolt, de tekintete elhomályosult. Ez már megijesztette Donghae-t.

-Van egyáltalán elképzelésed arról, hányan halhattak meg abban a támadásban?

-Nem én hívtam azt a sárkányt!- kiáltotta el az utolsó szót maga védelmében a kedves arcú. Most mondták ki először, milyen lény is lehetett a támadó. A legnagyobb valószínűséggel igazuk volt, és sárkány pusztított. Azonban volt némi esély egy tűzfőnix létére is.

-Mutasd azt a tőrt!- kapta ki igazából helyből Donghae övéből a hüvelyt Leeteuk. Szemlélgetni kezdte, és látszott az arcán, hogy elfogta valami erős érzés.

-Ez Naim munka. Mit is mondott az a fickó? Hogy Shrien tőre, igaz? Hm… Könnyen lehet, hogy olyasmit loptál el, ami miatt még sokat fogunk menekülni…

-Ugyan miért? Nem értem. Ez csak egy tőr!

-Nem, egy Naim tőr, kard, íj, vagy bármi, amit a Naimok készítenek, nem csupán csak egy tárgy. Alighanem valamilyen mágiával van átitatva, a kérdés csupán az, hogy… Donghae, kihúztad a hüvelyéből, mikor elloptad?

-Igen, megnéztem. Ha nem lett volna szép, nem lopom el- a kis tolvaj olyan önelégült arcot vágott, mintha ez lett volna a világ legszebb bűncselekménye. Meg persze büszkének is érezte magát, mert valami értékeset és szépet lopott el. Leeteuk felvont szemöldökkel vizslatta barátját, majd egy fejcsóválással nyugtázta, hogy lényegében nincs miért meglepődni, ez eddig is így volt. Viszont egy teória kezdett fényleni elméjében, s ez a gondolat megijesztette.

-Keressünk egy barlangot. Lehetőleg olyat, ami nincs túlságosan szem előtt- hangja nyugodt és mély volt. Donghae szívében ébredezni kezdett a figyelem. Tudta, hogy ha barátja előveszi a komoly hangnemet, annak biza jó oka van, és jobb ráhallgatni. Nyilvánvaló volt már kiskoruk óta, hogy melyikük számít vezérnek, és melyikük csak követő. Ha Leeteuk „parancsot” adott valamire, Donghae kérdés nélkül elvégezte, hiszen már megtanulta, hogy ő jár jobban, vagy éppenséggel mindenki jobban jár, ha követi a kiadott utasítást. Így tehát most sem tett másképp, árgus szemekkel pásztázta a környéket, minden kis sarokba- már amennyi sarok egy hágónál lehetséges- bepillantott, de jó időbe beletelt, míg kicsit arrébb, és lentebb találtak egy nyílást.

-Várj, még ne menj be!- szólt világosabb hajú barátunk. Elővette ismét a tőrt, majd kihúzta hüvelyéből. A fegyver valóban meseszépen volt megmunkálva, kézzel vésett mintákkal az élén, pengeélesen, fényben ragyogva kápráztatta a két fiú szemeit. Ám mindketten hamar eszméltek, s a tőr újra hüvelyében pihent, ők pedig behúzódtak a barlangba. Nem is kellett sokat várniuk, jött az a hasonló nagy széllökés, mint a kocsmában. Összenéztek, és rájöttek, mi is játszik itt szerepet.

-Ez egy sárkányhívó tőr!- szólalt fel Donghae, de csak suttogva. Rémület ült ki az arcára. A Naimok sárkányharcosok, vagyis nem csak uralni tudják eme lényeket, de a nyelvüket is értik és sokszor baráti kapcsolatra is lépnek velük. Ellenben, ha egy sárkányt anélkül hívnának, hogy értenék mi történik, az nagy haragra tud gerjedni, és a már látott pusztítás csupán egy kisebb példája annak, hogy mire is képesek. Leeteuk óvatosan megpróbált kilesni a barlangból. A sárkány még ott repdesett, hallották, ahogy tüzet lehet a hegy oldalára. Szerencsére, a köveken melyek a hegyet borítják nem fogott a láng, s így nem okozott nagy kárt bennük.

-Mit látsz?!- kérdezte aggódva tolvaj barátunk.

-Hatalmas, és ez egy gyöngysárkány.

-Az milyen? Nem hallottam még róluk.

-Murin vidékén éltek régen, éppolyan pusztító erővel, mint amennyi gyógyításra képesek. Általában uruktól függött, hogy melyik erőt használták. Azt hittem, évszázadokkal ezelőtt kihaltak…

-Az nem jó hír. Ezek szerint egy elég nagy hatalmú sárkány vezértőre van a kezünkben, ami lopott, és ami valószínűleg már az előtt is lopott volt, hogy hozzánk került volna, mert az a barbár nekem nem tűnt Naimnak.

-Nem, biztosan nem az övé volt. Nyilván egy mocsári Naim lehetett eredetileg a tőr ura.

-Miért, a Murin vidék mocsaras?

-Te agyalágyult kőtroll, hát soha semmit sem vagy hajlandó megjegyezni?

-Mikor hangzott ez el?- vakarta a fejét a szemlátomást tanulatlanabb kalandor. Leeteuk sóhajtott egy nagyot, majd tovább kémlelte a lényt. A gyöngysárkányok ezüstös-vöröses színűek, mely a gyógyítás tiszta erejét és a tűz pusztítását jelképezi. Réges-régen nagy becsben tartották őket, ám idővel, mikor rájöttek, hogy hatalmuk a méregsárkányokéval- a legerősebb az összes sárkányfaj közül- vetekszik, hamar mindet uralmuk alá vonták a Noranok. A Naimokkal egyetemben ők is képesek voltak uralni ezeket a vezértőrökkel. Viszont ők csak ezen tőrök segítségével tudtak parancsolni az ég urainak, míg a Naimok ezek nélkül is. Sok száz évvel ezelőtt dúlt a Fellegek Háborúja, mikor nem a földön zajlottak a csaták, hanem odafent. Több sárkánynemzetség is kihalt, vagy legalább is kihaltnak hitték őket a háború után.

Néhány süvöltés után a sárkány tovább állt, a két fiú pedig fellélegezhetett. Megfogadták, hogy a tőrt jól eldugják, vagy inkább el is temetik, túl veszélyes, főleg, ha esetleg meglátják náluk, és elveszik tőlük. Egész falvak éghetnek fel, ha ez megtörténik. Beljebb mentek kissé a barlangban, és eltemették néhány nagyobb szikladarab alá. Ha szükség lesz rá, majd itt megtalálják. Viszont Leeteuk lelkét még sokáig nem hagyta nyugodni a dolog, tudni szerette volna, hogy mennyi gyöngysárkány élhet még, s ki lehetett valaha az a Shrien. Vagy… lehetséges, hogy esetleg él még? Nem lehet tudni. Többé nem említette ezen gondolatait barátjának, ám magában még sokat morfondírozott rajta.

Ahogy tovább indultak lefelé a hágón, át a hegy másik oldalára, a messziségben Donghae megpillantott egy várost. Kezdett sötétedni, az éj leszállta előtt biztos nem értek volna oda, de hajnalban, kapunyitásra már igen. Ott meghúzhatták magukat pár napra. Miután leértek a hegyről, Leeteuk megállította barátját, mélyen a szemébe nézett, s így szólt:

-Nézd barátom. Ez a város a Shakan térség egy nagy városa. Itt, ha csak úgy nézel, már egyből tudni fogják, hogy lopsz. Nagyon jól védett hely, óvatosnak kell lennünk. A legutóbbi zsákmányból jó darabig kihúzzuk, nincs szükség újabb lopásra. Főleg, hogy a felelőtlenséged egy sárkányt hozott a nyakunkra. Ugye képes leszel kivételesen ellenállni a kísértésnek?

Donghae bólintott, ám a másikban nem oltotta ki a kétkedést. Leeteuk lelkiekben igyekezett felkészíteni magát egy esetleges hibára, melyet kedves barátja előbb-utóbb, de úgyis el fog követni. Az éjszakát egy domb oldalában töltötték, magas bokrok között. Ahogy felkelt a nap, elindultak a várost körülvevő hatalmas várfal egy részén kialakított kapu felé. A járás szabad volt, nem állították meg őket, nagy megkönnyebbülésükre. Egy nyüzsgő, vidám, színes városban találták magukat. Hirtelen mindketten jobb kedvre derültek. Első útjuk egyből a piac felé vezetett, hogy feltöltsék készleteiket. A piac közepén egy tér állt, ahol emberek kezdtek gyülekezni. Leeteuk közéjük állt, míg a másikuk inkább a kínálatot böngészte. Nem sokára zeneszó ütötte meg az emberek fülét, melyet hangos üdvrivalgás és taps követett. Világos hajú barátunk csatlakozott a tömeghez, és kíváncsian várta, mi sül ki ebből. Néhány fátylas hölgy jelent meg a tér közepén, kezükben színes szalagokkal. Táncot jártak, szemgyönyörködtetőt. Leeteuk végig figyelte az előadást, teljesen el volt bűvölve. A fátyoltól a hölgyek arca nem látszódott, de mozgásuk elárulta, hogy mindahányan fenséges teremtések lehetnek. A tánc befejezte után gyermekek váltották fel őket, és egy helyi mesét adtak elő.
Jellemző Shakan népére, hogy színes fesztiválokat tartanak, vagy csak úgy, mivel szép idő van, kivonulnak, és előadásokkal szórakoztatják a népet. Általában, aki betévedt egy ilyen városba, sokszor nem is akarta elhagyni azt, annyival kellemesebb volt itt az élet, mint sok helyen másutt. Ehhez persze az is hozzátartozott, hogy jól felszerelt, szemfüles őrök járkáltak fel-alá a városban, figyelve minden rosszra. Ha kisgyermek lopott egy játékot, vagy gyümölcsöt, többnyire egy ügyességi feladat elé állították őket, amit ha sikerrel elvégeztek, a lopott holmi az övék lehetett. Bár hozzá kell tennem, hogy ez ritkán történt meg, tekintve, hogy a feladat sokszor felettébb nehéz volt. Amennyiben felnőtt lopott, mindig meghallgatták, hogy miért, és aszerint döntöttek a büntetésről. Ha valaki csak heccből lopott, mert tolvaj életmódot élt, mint barátaink is, őket keményen büntették. S többnyire csak ez fordult elő, hiszen Shakan népe ritkán szűkölködött.

A műsor után Leeteuk keresni kezdte barátját, akit azóta szeme elől tévesztett. Sejtette, hogy ennek nagy eséllyel nem lesz jó vége. Szerette volna mihamarabb megtalálni, mielőtt még elkövetne valamit, amit nagyon nem kéne, mint legutóbb is. A város őrpalotája felé vette az irányt, s hamar meg is pillantotta a tolvajt.

-Megállj!- hangzott egy határozott kiáltás, mire Donghae összerezzent és megállt. Leeteuk dünnyögve, de lépteit szaporázva indult barátja felé, mielőtt lecsapják társa fejét. Egy hasonlóan magas, szőke hajú ifjú fogott kardot kedves arcúnkra. Ruhája fehér volt, kiállása tekintélyt parancsoló. Mögötte állt szintén fehérben, szintén magas és szintén szőke másik ifjú, kivont karddal, illetve egy gyönyörű hölgy is, egyértelműen nagy hatalommal a kezében. Talán papnő, gondolta Leeteuk. Majd persze eszébe jutott, hogy, ha igaza van, barátja nagyon nagy bajban van.

-Add vissza, most azonnal, mit elvettél!- szólt az egyik őr, miközben kardja hegye éppen hogy nem vágta át Donghae torkát. A fiú habozott, de felmérve a helyzetet ő is belátta, hogy jobb lesz engedelmeskedni. Egy medált vett elő zsebéből és visszaadta az őrnek.

-Mi legyen vele űrnőm?- kérdezte az őr, de mielőtt a hölgy szólhatott volna, Leeteuk jelent meg barátja mellett védelmezően.

Bevezetés

Kedves Unokám!

Bármennyire is bánt, és fáj, amit most le kell ide írnom, meg kell tennem. Szeretnék melletted lenni, mire elég érett leszel ahhoz, hogy ezt a történetet elolvasd. Ám félek, gyermekem, erre már nem kerülhet sor. Érzem, hogy napjaim bizony már meg vannak számlálva. Megteszem hát, mi tőlem telik, és megpróbálom befejezni ezt a mesét. Vagyis… addig eljutni, ahol most tart. Hidd el kedvesem, mire te felnősz, a történetnek még mindig nem lesz vége, s majd a te feladatod lesz, hogy ott folytasd, ahol nekem abba kellett hagynom.

 Hogy mi mindent rejt is ez a könyv, legyen meglepetés, de idővel, ahogy egyre több mindent olvasol majd, megérted, miért is kellett ezt nekem papírra vetnem. Bár ott lehetnék melletted, hogy elmagyarázzam, hogy válaszoljak a kérdéseidre, de csak azt mondhatom, hogy az úton, melyen én most elindítalak, nélkülem kell végig menned. De nagyon jegyezd meg, hogy ez nem jelenti azt, hogy egyedül is kell haladnod bármikor is. Csupán csak rajtad áll, hogyan éled életed, belelépsz-e azon nyomokba, melyeket én hagytam magam mögött, vagy egy új ösvényt jársz majd be. Sok jó út van, gyermekem, s sok úttal lehet célba érni. Hogy mi is az a cél, melyet el kell érned, sokszor egészen addig nem is tudod, míg el nem éred. Tehát ne csüggedj. Fontos, hogy tudd, mindig van kapaszkodó, mindig van megoldás, mindig van egy olyan út, mely kivezet a sötétből, mellyel újra fénybe léphetsz, mellyel ismét a cél felé indulhatsz.

Ne felejtsd el, bár nem fogok melletted sétálni, szívedben örökké ott leszek, s vigyázni fogok rád. Ahogy egykoron, rám is vigyáztak. Szíved sokszor fog sajogni, sokszor fog összetörni, lelked is olykor majd besötétül. Ám csupán csak rajtad áll, képes leszel-e elfogadni mások gyógyító erejét, hogy ismét teljes légy. Remélem, hogy a történeteim, melyeket most papírra vetek, megmutatják majd az irányt, merre indulj, s végig segíteni és vezetni fognak majd utadon.

Ahogy körülnézek itt a környéken, olyan nyugodt minden. Csend van, béke, az erdőben susognak a fák, madarak énekelnek. Mintha a nyugalom forrása maga a világ lenne. Bár így lenne. Mikorra te megszületsz, remélem, valóban béke lesz, még ha törékeny, és könnyen elillanó is.

A föld, ahová születni fogsz, most vágtató tűzlovak patájától porzik. A fű már rég kiégett, s a tűz, mi által a világ egy része elenyészett, nem bír lenyugodni. Félek gyermekem, hogy nehéz életed lesz.

Sok minden történt, mióta én voltam kisfiú. Mikor egészen kicsi gyermek voltam, éppen csend honolt Darien földjén. S mikor útnak indultam szerencsét próbálni, még mindig csend volt. Már, amennyire egy ilyen hangos nép, mint a mienk is, csendben lehet. Történetem valahol ott kezdődik, midőn is épp kilépni szándékoztam egy jó nagy bugyor zsákmánnyal a Fekete Sas kocsmájából, s a közeli Lángháború épp kitörni készült…